2013.10.24
A plébániáról vallott felfogásunk jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben. A plébániát hosszú időn át az összegyház igazgatási egységének tartották, egy bizonyos terület lelkipásztori szolgáltató intézményét látták benne. Úgy gondolták, hogy a plébános és munkatársai a szolgáltatók, a plébánia hívei pedig a gondozottak. Jól tükrözi ezt a szemléletet a régi Egyházi Törvénykönyv 216. kánonja is, mely szerint: „A plébánia a legkisebb önálló, területileg meghatározott lelkipásztori és egyház-igazgatási egység, melynek élén a plébános áll”. E felfogás szerint a plébánia legfőbb célja a területén lakó hívek „ellátása” volt. Jóllehet a II. vatikáni zsinat ezt az elképzelést gyökeresen megváltoztatta, a köztudatban sajnos még ma is így él.
A zsinat az egyházat mint Isten népét, mint Krisztus titokzatos testét, vagyis mint közösséget határozta meg. A plébániát sem tekinti csupán az egyház helyi szervének, hanem magát az adott helyen konkrétan megvalósuló egyházat látja benne. „Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Merít a maguk helyén ezek az Istentől meghívott új nép, a Szentlélekben és nagy teljességben. (vö. 1Tessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát [...] E közösségben [...]
ott lakozik Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.” (Az egyházról, 26.) A plébánia tehát nem közigazgatási egység, hanem helyi közösség, amelyben maga az egyház valósul meg. A zsinat ezzel visszatér az eredeti, az Újszövetség lapjairól ismert egyházfogalomhoz. Természetes, hogy a zsinat szellemében készült új Egyházi Törvénykönyv is így határozza meg a plébániát: „A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége...” (51. 5. kán.). A közösségi jelleg fontosabb lett, mint a korábbi területi elv, ezért ad a törvénykönyv lehetőséget arra, hogy a hívők anyanyelve, nemzetisége, rítusa vagy más szempontok alapján is létre lehessen hozni plébániai közösségeket, például gyárplébániát, egyetemi plébániát, süketek, mozgássérültek plébániáit és hasonlókat.
A zsinat óta másképp fogalmazzuk meg a plébániai lelkipásztorkodás célját is. A hagyományos plébánia jórészt megrekedt a tanító és szentségkiszolgáltató funkciónál. Ezek nélkülözhetetlenül fontos eszközei a lelkipásztorkodásnak, de csak eszközei, és nem céljai. A lelkipásztorkodás igazi célját ma ismét abban látjuk, hogy az embereket meghívja és elvezesse a krisztusi életre. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy belőlük testvéri közösséget hozzon létre. Nagyon határozottan tanítja ezt a zsinat is: „A lelkipásztorkodás nem szorítkozhat csupán arra, hogy a hívekkel egyénenként törődjék. Természetszerűen ki kell terjednie arra is, hogy kialakítsa a valódi krisztusi közösséget.” (Presbiterorum ordinis 6.)
A közösség építése tehát nem mellékes, járulékos feladat, hanem a legfontosabbak közé tartozik, mivel az egyház csak mint közösség képes megvalósítani önmagát, csak közösségként képes teljesíteni küldetését. „Tanítvánnyá tenni” valakit nemcsak azt jelenti, hogy az illetőt megtanítjuk bizonyos ismeretekre, hanem főképpen azt, hogy bevonjuk a tanítványi körbe, bekapcsoljuk a közösség életébe, és ezáltal a Krisztus-test élő tagjává tesszük. Mert – ahogy az efezusi levélben olvassuk – „így növekszik a test, és építi fel önmagát a szeretetben” (4,16).
Hogy a közösségben és a közösség által mennyire „önmagát építi fel a test a szeretetben”, azt akkor látjuk legvilágosabban, ha közelebbről megvizsgáljuk az evangelizációban, vagyis az embereknek a krisztusi életre való meghívásában és elvezetésében játszott szerepét. Három mozzanatát különböztetjük meg ennek:
1. A közösség a maga belső életével alakítja, formálja tagjait, akik így együtt egymást segítve, egymás hitét kölcsönösen erősítve válnak a szeretet gyakorlása és a küldetés közös teljesítése által egyre inkább krisztusi emberekké.
2. A testvéri szeretetben élő keresztény közösség élete tanúságtétellé, sugárzó jellé válik a kívülállók számára, ezáltal újabb embereket vonz az egyházba.
3. A közösség a megtérőket magába fogadja, és belső életével fokozatosan őket is krisztusi emberekké alakítja. A folyamatnak ezzel nincsen vége: a közösség a meghívás, a magába fogadás és a krisztusivá formálás lüktetésében él és növekszik tovább.
Elméletben ez teljesen világos és nagyon felemelő, a valóságban azonban gyakran semmit sem látunk belőle. Megvalósulhat-e az ősegyház modellje a mai körülmények között? Elképzelhető-e mindez ma, a sokezres lélekszámú plébániák keretében, ahol a hívők nem is ismerik egymást, gyakran még azok sem, akik azonos szentmisére járnak? Elvárható-e mindez egy mai plébánián, ahol az embereknek nincs kapcsolatuk egymással, ahol nincsenek közös cselekvési programok, nincsenek közös élmények, ezért nincs közösségi tudat sem? Valójában legtöbb mai plébánia nem is nevezhető közösségnek, legfeljebb igen laza kapcsolatú embercsoportnak! Hogyan segíthetnék így egymást a hitben? Hogyan tanúskodhatnának bensőséges közösségi életükkel a kívülállók előtt? Hogyan és hová fogadhatnák be a megtérőket?
Amíg egy plébánia csupán „lelki szolgáltatóegység”, addig sehogyan sem. A mi plébániáink egy része azonban már elindult a közösségi plébániává alakulás útján. Az ősegyházi modellt ugyan nem ültethetjük át változatlan formában ezekbe a plébániákba, de egyrészt van már példa arra, hogy miként lehet magát a plébániát a korábbinál sokkal „közösségibbé” tenni, másrészt a kisközösségi mozgalom nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy az ősegyház gyakorlatát a plébánián belül korszerű, modern formában élesszük újjá. Olyan értelemben tehát nem tehető közösséggé egy mai nagy létszámú plébánia, mint amilyen értelemben közösség volt az első századbeli jeruzsálemi, korintusi, efezusi kis gyülekezet. De ha a plébánia vezetője — akár pap, akár világi — törekszik erre, ismeri a lehetőségeket, és célja megvalósításához képes munkatársakat is maga mellé állítani, kialakítható egy olyan közösségi légkör, amely a plébániához tartozókban erős „mi-tudatot” ébreszt, és amelyet a kívülállók, a plébániával kapcsolatba kerülők is észrevesznek és vonzónak találnak. Mi hozhatja létre ezt a közösségi légkört?
Mindenekelőtt a hívek elmélyült evangéliumi életből fakadó szeretete. Ha ez hiányzik, hiábavaló minden egyéb erőfeszítésünk. Ezért imádkozni, erre buzdítani, ezt minden lehető módon segíteni — a plébániai közösség építésének alapja. Ezt a kérdést Tomka Ferenc
A plébániaközösség születése című kiváló tanulmányában a pap oldaláról közelíti meg (Vigilia 1955/6.) Azután a liturgia, elsősorban az eukarisztia ünneplése és mindaz, ami valamiképpen hozzákapcsolódik. Akik egy kenyérből esznek, azok egy testté lesznek (vö. 1Kor 10,17), de hogy ezt érzékeljék is, ahhoz közösségi módon kell megszervezni az ünneplést. A közös ének, imádság, az olvasmányok és egyetemes könyörgések felolvasása, a kiengesztelődés kézfogása csak szerény lehetőség, mely sok helyen már kiüresedett, megszokott formasággá vált.
Vannak templomok, főleg városokban, ahol minden szentmise kezdete előtt néhány ezzel megbízott világi fogadja és eligazítja azokat, akikről látszik, hogy idegenek, először járnak ott. Másutt az a szokás, hogy a miséző pap szentmise után a templomkapuban néhány szót vált és kezet fog a templomból távozókkal. Unitárius testvéreknél ez például rendszeres. Ezek az apró gesztusok erősítik a közösségi légkört.
Jelentős közösségformáló ereje van az élőszóban elhangzó vagy írásban közétett hirdetéseknek, illetve ezek tartalmának is, hiszen köztudott, hogy a jól szervezett információáramoltatás önmagában is közösséget összetartó tényező. Gyakorlat nagyvárosban, hogy a szentmiséken a hirdetéseket egy-két felnőtt közli a hívekkel. Tény ugyanis, hogy ha rendszeresen tudomást szerzek mindarról, ami a plébániai közösségben történik, az erősíti bennem az odatartozás érzését. Az olyan hirdetések pedig, amelyekben például valaki segítséget kér, felajánlja segítségét, arról tanúskodnak, hogy ott egymásra figyelő, egymással törődő emberek vannak. Az
információk áramoltatásának és egyben a szélesebb körű eszmecserének igen hatékony eszköze a jól szerkesztett plébániai újság, amelyet nemcsak a templomba járókhoz, hanem az úgynevezett „peremen lévőkhöz” is el kell és lehet juttatni.
Építik a plébániai közösséget az időszakosan megrendezett találkozók, megbeszélések, zarándokutak, kirándulások, közös munkák,
karitászakciók is. A közösségi plébániává válás szempontjából az se mindegy, hogy formálisan vagy valóságosan működik-e az egyházköztanács.
Egy plébánia annál inkább „közösségi”, minél többen tevékenykednek benne. Örömmel kell fogadni a legkisebb szolgálatot is, hiszen mindaz, aki tesz valamit a plébániáért, valamiké ppen érdekeltté is válik annak élete alakulásában. Talán felmerül a kérdés: hát nem a plébános a vezető, nem rajta múlik minden? Miért kell a világiakat minderről tájékoztatni? Tehetnek ők egyáltalán valamit
ezen a téren? Feltétlenül igen! A plébánia felelős vezetője természetesen a püspök által megbízott plébános, de nyilvánvaló, hogy egymaga, jó esetben káplánja segítségével képtelen megbirkózni ennyi feladattal. Mint a krisztusi küldetés részesei a világi
krisztushívők tegyenek neki reális, elfogadható javaslatokat, s ajánlják fel közreműködésüket azok megvalósításában.
A laikusok együttes felelőssége
Minden egyes keresztény a keresztség és a bérmálás által részt kap Krisztus papi, prófétai és királyi (pásztori) feladatköréből, és ezért tevékeny részük van az egyház életében és tevékenységében. Ők nem az egyházhoz tartoznak, hanem ők az egyház.
Az egyházi közösség közös felelősei tehát. A Christifi deles laici mondja: „A laikus hívők képesek és kell is hogy tegyenek nagyon sok mindent a hiteles egyházi közösség növekedéséért plébániájukon belül.”(13). Ezt jelentette ki már a II. vatikáni zsinat: „A hívek szokjanak rá a cselekvésre a plébánián, benső egységben papjaikkal [...] a lehetőségeik szerint adják hozzájárulásukat saját egyházi családjuk minden apostoli és missziós kezdeményezéséhez”.
A szentatya megállapítja: az egyház iránti közös felelősség, melyet a laikusok ma különleges módon éreznek, a megújulásnak a biztos forrása. Ez formálja az egyház arculatát az új nemzedékek számára. A laikusok közös felelőssége a plébánián különböző módokon valósul meg. Mindenkinek saját ajándéka van. Ez kifejeződik az apostolkodásban való együttmunkálkodásban, a katekézisben, az adminisztrációban, a szociális és karitatív művekben, a liturgia előkészítésében, a betegekre való odafigyelésben stb. Néhányan az eukarisztia rendkívüli kiszolgálói. Mások közreműködnek csoportokban, társulatokban és mozgalmakban vagy a
keresztelések, bérmálkozások, házasságkötések előkészítésének szolgálatával. Értékes hozzájárulás még az imádságé és a keresztre feszített Jézussal egyesült megélt szenvedés hozzájárulása.
A közös felelősség új kapcsolatot teremt a papok és laikusok között. Mindketten érzik a közösség építésének felelősségét, bár a feladatok különbözőségében. „Értetek vagyok püspök – mondta Szent Ágoston –, veletek vagyok keresztény”.
A papok részéről is kéri a Szentlélek által a laikusokban létrehozott ajándékok elismerését, elfogadva az ő hozzájárulásukat, tanácsaikat, az együttműködést, amelyet ők nyújtanak, a közösségnek és a kölcsönös segítésnek a lelkületében, előtérbe állítva szerepüket azokon a területeken, amelyekhez ők értenek, amiben szakemberek, ez lehet a család, az iskola, a kultúra, a szociális és politikai tevékenység, az élet és a munka világának keresztény lélekkel való átitatása. Egy apostolkodó plébániai közösség szükségszerűen egy mindinkább laikus arculatot kell hogy öltsön, hasz- nosítva a világi krisztushívők saját os hozzájárulását a lelkipásztorkodás különböző területein, úgy a megtervezés, mint a szolgálat szintjén. Valójában a közösségi egyházban az életállapotok annyira egyesítik egymást, hogy kölcsönösen koordinálja egyik a másikat. A keresztény méltóságnak egyenlő életmódjai ezek, és az életszentségre való egyetemes elhivatottság, amely a szeretet tökéletességében áll, mindegyiknek tiszteletben tartja a maga eredeti arculatát, amelyet nem lehet összekeverni, ugyanakkor mindegyikük helye a többiekkel való kapcsolatban és az ő szolgálatukban van.
A papok és világiak közös felelőssége továbbá nemcsak azt jelenti, hogy együtt hordozzák a közösség terheit és feladatait, hanem mindketten mindenekelőtt első személyben elkötelezettnek kell hogy érezzék magukat, hogy élőn tartsák azt a kölcsönös szeretetet, amely Krisztus jelenlétét biztosítja övéi közt, és amelyből tevékenységük termékenysége fakad.
Azon személyek együttmunkálkodása és közös felelősségvállalása, akik részt vállalnak a plébánia életéből, a megvalósítás egy konkrét utat talál azokban a közösségi struktúrákban, melyeket a II. vatikáni zsinat kívánalomként megfogalmazott. A fontosabbak a plébánia számára, de nem kizárólag ezek, a Pasztorális Tanács és a Gazdasági Ügyek Tanácsa.
Közösségi struktúrák ezek, azaz szervezetek, amelyek mindenekelőtt az egységet, a közös részvállalást és plébánia minden élő ereje közötti dialógust kell hogy előmozdítsák. Biztos, hogy ahhoz, hogy ilyenek lehessenek, mélységes közösségi lelkület szükséges annak részéről, aki ebből részt vállal, igazi nyitottság a dialógusra és az a képesség, hogy tudjon mindenki között harmóniát építeni.
Portik H. Kelemen
Előszó (Jakubinyi György érsek)
A pasztorális terv tartalomjegyzéke