Szénégető István: A plébánia az egyház tanításának fényében

A plébánia évében nézzük meg együtt, hogy jelenik meg a plébánia fogalma az egyház tanításában. Az alábbiakban VI. Pál és II. János Pál pápa beszédeiből idézünk egy-egy fontosabb ide vonatkozó részt. Majd idézzük az Egyházi Törvénykönyv ehhez illő kánonjait is.

Úgy tűnik, ezek a szavak, a gyorsan változó világunkban is, világos útmutatóként állnak előttünk. Minden egyes szó érvényes ránk is, szól hozzánk, a gyulafehérvári főegyházmegye papjaihoz, plébániai munkatársaihoz is. Nem mondhatjuk azt, hogy „ez csak elmélet, ez nálunk nem megy”.

Érdemes lenne úgy használni az alábbi részeket, hogy plébániai csoportokkal, ahol és amikor alkalmas, elolvasunk egy-egy szöveget, megállunk, és közösen keressük azt, ebből mi vált életre nálunk, saját plébániánkon, és mi az, ami még hiányosságként jelenik meg, ami még kihívás a mi környezetünkben.

A plébánia szó eredete és jelentése

A latin paroecia vagy parochia a görög paroikía szóból származik. Ez a para oikos szó összetételből formálódik, jelentése: bent lakni, a házban lenni, otthon lenni vagy otthonra lelni. A rómaiak számára a „parochus” kifejezés ezzel a jelentésével terjedt el. A „parochus” az a személy, aki az utazóknak, különösen a közügyekben fáradozóknak (rei publicae causa) és teherhordó állataiknak szállást ad.

Bibliai szerzőknél a paroikos olykor „idegent” jelent. Olyan idegen, aki egy közösségbe kerülve élvezi annak bizonyos kiváltságait, de tudja, hogy ott nem birtokolja a teljes jogú állampolgárságot. Ábrahám idegen Egyiptomban (Ter 12,40) és Palesztinában (Ter 19,9). Izsák Kánaánban (Ter 26,3). Ábrahám után tehát, a zsidók azzal a vallásos tudattal rendelkeznek, hogy idegenek egy olyan országban, mely nem az ő hazájuk. Zarándokok, akik egyre közelebb kerülnek az Ígéret Földjéhez.

Az ősegyházban a 2. századtól kezdődően a paroikia az a közösség, amely idegenek földjére van belehelyezve, zarándokol az örökkévalóság felé, befogadó lelkületű és családias otthont kínál az emberiségnek. A konstantini fordulat óta az Egyházban a paroikia kifejezést kizárólag az Egyház legkisebb közösségét jelenti, melynek szolgáló elöljárója a püspök által megbízott pap.

A plébánia VI. Pál pápa tanításában

VI. Pál pápa Róma püspökeként való beiktatási miséjének homíliájában a Pápai Lateráni bazilikában az egyház megújulásáról szólt. Ebben azt hangsúlyozta, hogy „új lendületet” kell adnia az egyes plébániáknak:

„Tudjátok-e, Róma gyermekei, hogyan tudunk benneteket meghívni és közelíteni, hogyan lehetséges életadó módon bekapcsolódnunk a katolikus élet római körforgásába? A plébánián keresztül! Igen, ez az ősi és családias intézménye a vallásos életnek, melyet mindnyájan ismerünk. A plébánia kell, hogy összegyűjtsön, kísérjen és egyesítsen titeket az imádság és a szeretet tettei által. Nagyon mély vágyam: új lendületet adni az egyes plébániáknak! Hogy bennünk legyen az a tudat, hogy mindnyájan otthonra kell leljünk a plébánián, mint egységünk központjában, a barátság, Isten tisztelete és imádása, a keresztény élet erényeinek gyakorlása által. Hálásak leszünk, ha segítetek mindezt hatékony szorgalommal, szervezői odaadással és méltó szeretettel az egyes konkrét plébániákon életre váltani.”[1]

Különösen római és más olaszországi plébániák látogatás alkalmával többször is kitért arra, hogy meghatározza a plébánia mibenlétét, de mindig azzal a szándékkal, hogy ne csak elméletben megértessen egy igazságot, hanem egyben lelkesítsen, ösztönözzön és mozgósítson sokakat annak életre váltására. Hogy a plébánia élő és éltető intézmény legyen, mely az isteni szent jelenlét központja:

„A plébánia Krisztus jelenléte a maga megváltói küldetésének teljességében. Itt keresztelünk, itt születünk új életre kegyelemből. Itt hirdetjük az Igét, hisz ez az evangélium sajátos otthona, az igazság hirdetésének háza, ez a mi Urunk iskolája, ahol körbevesszük az ő katedráját, és ő személyesen szól hozzánk, hogy tanítson minket.”[2]

VI. Pál arra is kitér, hogy a plébánia a hívek testvéri és családi közössége, találkozási helye. És elsősorban mindenkinek saját plébániáján kell otthonra lelnie:

„Egyetlen hívő sem mondhatja: én nem illek ebbe az egészbe. A puszta tény, hogy lakóhely szerint tartozom egy plébániához, egyben azt is kell hogy jelentse, hogy az élet és kegyelem forrása is itt van feltárva számomra. Ez nem valami mellékes vagy elhanyagolható valóság. A plébánia kell jelentse számomra a kenyeret, mely természetfeletti életet áraszt belém. A plébánia a hívek otthona, a lélek és reménység háza, ahol találkoznunk és egyesülnünk lehet a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha valaki tehát kérdezi: hol vár rám az Úr, ahol rendszeresen találkozóra hív engem? A válasz egyszerű: az én plébániámon! Ez a kegyelem és isteni jelenlét biztos pontja. És ez érvényes minden korosztályra: a kisgyermek, a kamasz, a felnőtt, a házas vagy családos, egyedülálló, idős vagy beteg. Minden életállapot és hivatás itt találjon otthonra, itt találja meg az igazságot, az Üdvözítő megtestesült misztériumát és ez kell életre váljon mindnyájunkban.

Persze, az Úr szeretete végtelen és nagylelkűsége határtalan: művének jeleit máshol is megtalálhatom. De ha logikus és következetes akarok lenni és vágyakozom lelki egészségem után, akkor lelkemben mindenek előtt saját plébániám szikrájának kell lángra lobbannia”[3].    

Még egy nagyon szép meghatározás, melyet 1972. január 30-án mondott az Angelushoz fűzött gondolataiban:

„A plébánia, elsősorban, a testvérek igazi családja, Isten Igéjének és a hitnek iskolája, az imádkozók egybehangzó kórusa, az egyetlen kenyér asztala, a keresztény élet erényeinek és a szeretet edzőszobája, az egység első és igazi megtapasztalásának színtere”.[4]

Egy másik plébánia látogatása alkalmával pedig így szólt:

„Ilyen az igazi plébánia: mindnyájan testvérek. Ismerik és szeretik egymást. Ugyanazon egységes jóakarattal dolgoznak össze, azzal a szándékkal, hogy szentségben és hűségben szolgálják Krisztus Urunkat, és építsék az élő Egyházat. Igen. Szeretik egymást. Tudják, hogy ez a legfontosabb parancs.

A plébánia mindenki számára van jelen. Ne feledjétek: értetek van, külön-külön és együtt mindenkiért. Nincs senki elfelejtve. Mindenki nevén van szólítva és meghívva, senki nem maradhat távol. És kérlek, ezt mondjátok tovább majd azoknak is, akik most nem hallják: a plébánia az egyházi élet központja!”[5]

Végül még egy részlet, ahol VI. Pál a plébánia küldetéséről szól:

„Szeressétek egymást, szeressétek egymást! Próbáljátok szeretni egymást! Mennyire csodálatos volna, ha plébániáink fel tudnák mutatni, milyennek kell lennie az emberi társadalomnak. Vagyis: emberek, akik korábban ismeretlenek voltak, különbözőek szokásaikban, neveltetésükben, származásukban, korban, foglalkozásban, miután találkoztak az Egyház közösségével a plébánia karjai között, kezet nyújtanak egymásnak, egymás barátaivá lesznek, megbocsájtják a sértéseket, nem beszélnek semmi rosszat egy másik emberről, és ha beteg valaki, keresik módját, hogy mellette legyenek és kísérjék útján, és ha gyermek, hogy nevelésben részesüljön, és ha munkanélküli, közösen keresnek megoldásokat. Egyszóval: azért élnek és dolgoznak, hogy mindenki érezhesse, íme, Krisztus mennyire szeret minket![6]”   

A plébánia II. János Pál pápa tanításában

A lengyel pápa, már pápaságának első éveiben, az urbanizáció gyors folyamataira utalva a plébánia létének fontosságát és legfontosabb jellemvonásait akarta vázolni Catechesi tradendae (1979. október 16.) apostoli buzdításában:

„Sokfelé a városok rendkívül gyors fejlődése miatt a plébániák szinte felborultak, s ebből néhányan elhamarkodva arra következtettek, hogy a plébánia elpusztul, megszűnik, s helyette kis közösségeket kell szervezni, amelyek majd hatékonyak lesznek. De akár tetszik, akár nem: a plébánia marad a legfőbb vonatkozási pont. Mind a keresztény nép, mind a vallását nem gyakorló réteg is, szoros kapcsolatban kell, hogy maradjon vele. A tényeken alapuló ítélet és a bölcsesség azt követeli, hogy tovább haladjunk azon az úton, amely a plébániák megújításához vezet, vagy ha szükséges, jobb szervezeti formákat kapjon, illetve új lendületet nyerjen abból, hogy megfelelő tehetségű és műveltségű hívők, felelősségük tudatában, szorosabban együttműködjenek a plébániával.”[7]

A Klérus Kongregáció 1984-es plenáris ülésén ehhez hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Városi plébániák pasztorális szolgálata címmel ezt nyilatkozta:

„Mindenekelőtt meg kell erősíteni és hangsúlyozni szükséges a plébánia fontosságát. Noha figyelni kell, különösen városi plébániák valódi kríziseire is, tudatosítanunk kell, hogy a plébánia intézményét kell megőrizni és megerősíteni, mint a lelkek gondozására rendelt elsőrendű egyházi közösséget. Napjaink szükségletei megkívánják azonban, hogy gondos pasztorális tervezés által a plébániát úgy segítsük fejlődésében, hogy megtalálja kapcsolódási pontjait más egyházi és világi intézményekkel is. De mindezek figyelembe vételével a plébánia marad az Egyház látható struktúráinak elsődleges szervezete… A plébánia, tehát, az első egyházi közösség a család után, a hit, az imádság és keresztény életünk első iskolája, a szolgálat elsődleges helye, a katekézis első katedrája, papi és szerzetesi hivatások születésének első és legalkalmasabb helyszíne”.[8]

Lombardia püspökeinek ad limina látogatásán II. János Pál pápa a plébánia legfőbb jellemvonásait így határozta meg: „A plébánia legyen az egyházi szolgálatok tevékeny alanya, a Szentlélek működésének elsőrendű termőtalaja, az igazság megismerésének helyszíne”.[9]

A pápa különleges hangsúllyal beszélt arról is, hogy a plébánia a szeretet kultúrájának látható és tényleges jele és megnyilvánulása:

„A ma embere közösséget keres. Az egyre szétesettebb társadalomban elveszti tájékozódási képességét és elbizonytalanodik. Hát vajon, nem az lenne egy plébánia hivatása, hogy olyan családi otthon legyen, mely testvéri és befogadó? Olyan otthon, melyet az egység Lelke vezérel? Ez a plébánia: Isten családja egy konkrét helyen (vö. LG 28).

A plébánia nem egy struktúra, egy intézmény vagy egy épület csupán. Sokkal inkább a hívők közössége. Így határozza meg az Egyházi Törvénykönyv is (vö. CIC, canon 515, p.1.). Íme, tehát, a plébánia feladata: közösségnek lenni, egyre inkább közösséggé válni. Nem lehetünk egyedül keresztények. Kereszténynek lenni azt jelenti: hinni és megélni személyes hitemet másokkal együtt, a közösséggel, az egyházzal együtt.”[10]

Majd arra mutat rá, hogy hogyan lehet elindulni egy plébánián ennek az útján, vagyis hogyan születik közösség a plébánián, hogyan válik az egész plébánia egyetlen közösséggé:

„Minden plébániához tartozónak tudatosítania kell: közösség nem születik emberi erőlködésből. Krisztus az, aki életre hívja… Az Ő Igéjének az öröme gyűjti egybe a hozzá tartozókat. Az egyházi közösség forrása és fenntartó ereje Istennek az Igéje. Az Ige, melyet hirdetünk, meghallgatva és elmélkedő lelkülettel befogadunk, és amelyet a mindennapok ezer és ezer helyzetével hozunk kapcsolatba, hogy élet fakadjon általa. Nem elegendő, tehát, csupán az Ige hallgatójának lenni, még az sem, ha másoknak hirdetjük. Arra van szükség, hogy éljük az Igét!”[11]

A plébánia közösségi létéhez szervesen kapcsolódik a szentatya tanításában az eukarisztia semmivel sem pótolható fontossága.

„A plébániai közösség az Igéből táplálkozik, azonban találkozásainak és életének csúcsa és forrása az Eukarisztia ünneplése (vö. Christus Dominus, N.30.). Ennek gyökerei Krisztus húsvéti misztériumába nyúlnak vissza. Íme, itt vannak a plébániai közösség mélységei és gyökerei! Ez pedig megtanít minket arra, hogy életünk folyamatos meghalás és új életre támadás Krisztussal (vö. Róm 6,4–8).”[12]

A pápa a közösség létrejöttének egy másik elemét is bemutatja, hangsúlyozza:

„…ez pedig maga a szeretet, mely a Szentlélek által áradt ki a szíveinkbe (vö. Róm 5,5). Milyen lenne egy plébánia Szentlélek és szeretet nélkül? Milyen lenne a legfőbb parancs nélkül, melyet Krisztus helyezett a szívünkbe: Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket? És milyen lenne, ha nem lennénk kapcsolatban saját püspökünkkel vagy az egyetemes Egyházzal? Ez a kapcsolat, mely a szeretetből fakad, látható kell hogy legyen… A plébánia ennek a tanúságtételnek különleges helye, ahogy az első közösségekben az ősegyházban, nekünk is élni kell a szeretet hivatását. Nemcsak lelki, hanem társadalmi és történelmi dimenziókban is.”[13]

A plébánia funkcióiról és küldetéséről szólva ezt írja (meglehetősen egybehangzik mindez Ferenc pápánk napjainkban mondott üzeneteivel):

„A plébánia nem más, mint az emberek házai közé ékelt élő Egyház. Éppen ezért úgy él és tevékenykedik, hogy mindvégig érzékeny marad az emberi társadalom problémái iránt… A plébánia olyan ház, melynek nyitva állnak kapui, készen mindenki szolgálatára, vagy ahogy XXIII. János pápa szerette mondani: olyan, mint a falu kútja, melynél minden szomjas ember megfordul, felüdül.”[14]

Még egy jelentős szempont II. János Pál plébániákról szóló tanításában: az együttműködés más egyházi és világi szervezetekkel.

„A plébániák ma, különösen városi környezetben, nem tudnak önmagukban megfelelni az Egyház, sokszorosan összetett evangelizációs szükségleteinek. Olyan kulturális vagy szociális jellegű akadályokkal találkozhatunk, melyek túlmutatnak a plébánia határain. Az evangelizáció ma el kell érjen fiatalokhoz, különböző helyzetben élő csoportokhoz, betegekhez, a különböző foglalkozású és sorsú emberekhez, a börtönben levőkhöz, turistákhoz vagy menekültekhez is… Ma már csakis egy jól összehangolt pasztorális együttműködés képes ezekre a kihívásokra és elvárásokra pozitív választ adni. A plébániának, éppen ezért, nyitottnak kell lennie a vallásos élet más kezdeményezéseire, és az apostoli küldetés olyan kisugárzásai felé, melyek kiinduló pontjai nem a plébániák voltak. Ezért fontosak a személyi plébániák vagy lelkészségek. Kiemelkedő szerep jut ilyen körülmények között a lelkipásztoroknak, akiknek egymással és püspökükkel való jó kapcsolatuk a biztosítéka Isten népe egységének.”[15]

A különböző lelkiségi mozgalmakkal, egyesületekkel és csoportokkal való együttműködésre így hívja meg a szentatya a plébániákat (erre, mi, erdélyiek is figyelhetünk, ezek a szavak egyértelműek, kiegyensúlyozottak, követhetőek):

„Figyelni kell az egyházi csoportosulások új formáira is. Jól tudjuk annak veszélyét, hogy a radikális keresztény élethivatás címén, milyen könnyen leszakadnak ezek az Egyház testéről. A pásztorok feladata az, hogy gondos odafigyeléssel lehetővé tegyék: az egyházi mozgalmak és lelkiségi csoportok pozitív értékei beépülhessenek az adott plébánia életébe és azok jó gyümölcsöt teremjenek. Azonban legyen világos: ezek a csoportok sohasem a plébániák alternatívái. Ezek küldetése az, hogy a plébániákon és az egyházmegyében fejtsék ki ugyanattól a Lélektől kapott küldetésüket.”[16]

A plébánia az Egyházi Törvénykönyvben

A plébánia évében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Törvénykönyv ide vonatkozó paragrafusait sem. Olvassuk el együtt. Fogalmak tisztázása, jogok és kötelességek, adott esetben ezekben rejlő lehetőségek felfedezése céljából akár.

515. kán. 1. § A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását, a megyéspüspök felügyelete alatt, plébánosra bízzák, aki annak saját pásztora.

2. §. Plébániát alapítani, megszüntetni vagy módosítani egyedül a megyéspüspök jogosult; ám ne alapítson, szüntessen meg vagy módosítson jelentősen plébániát a papi szenátus meghallgatása nélkül.

3. §. A törvényesen alapított plébánia magánál a jognál fogva jogi személyiséggel rendelkezik.

 517. kán. 1. §. Ahol a körülmények megkívánják, egyetlen plébánia vagy egyszerre több plébánia lelkipásztori ellátását egyetemlegesen több papra lehet bízni, de ilyenkor törvényként kell szem előtt tartani, hogy egyikük a lelkipásztori munka végzésének irányítója legyen, vezesse az együttes tevékenységet, és feleljen érte a püspök előtt.

2. §. Ha a paphiány miatt a megyéspüspök úgy véli, hogy a plébánia lelkipásztori gondozásában való részvétellel diakónust vagy más pappá nem szentelt személyt vagy ilyen személyek közösségét kell megbíznia, nevezzen ki egy papot, aki a plébánia hatalmával és felhatalmazásaival felruházva a lelkipásztori gondozást irányítja.

518. kán. Az általános szabály az, hogy a plébánia területi jellegű legyen, vagyis foglalja magába egy bizonyos terület összes krisztushívőit; ahol azonban indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat, melyek valamely terület krisztushívőinek rítusa, nyelve, nemzetisége szerint vagy más szempont alapján nyernek meghatározást.

519. kán. A plébános a rábízott plébánia saját lelkipásztora. A rábízott közösség lelkipásztori gondozását látja el annak a megyéspüspöknek felügyelete alatt, akinek a krisztusi szolgálatban való részvételre meghívást kapott, hogy a rábízott közösség javára teljesítse a tanítói, megszentelői és kormányzói feladatot, más papok vagy diakónusok együttműködésével és a világi krisztushívők segítségével, a jognak megfelelően.

Felhasznált irodalom:

Federica Rosy Romersa: Il rinnovamento della parrocchia, Ponticia Universita Lateranense, Mursia, 1999.

Tommaso Stenico: La parrocchia focolare di catechesi, Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano, 2001.