Az élők Istene

A kiszemelt vitapartnert leginkább azáltal lehet elsöpörni, ha nevetségessé teszik. Az irónia – ha a hadviselésből vennénk példát – nem reguláris hadsereg, kerüli a nyílt ütközetet. Gerillaharcot folytat. Ezért az irónia nagyszerű fegyver a diktatúra ellenében. A diktátor és környezete nehezen tudja kezelni az ilyenszerű finom támadásokat vagy véleménykülönbséget. De az irónia nem csak az elnyomás alatt és szabadságuktól megfosztott értelmiségieknek a fegyvere. Egy szabad társadalom ideológiai küzdőterén is a legjobb fegyvernek bizonyul. 2009-ben több európai állam nagyvárosában ún. ateista buszokat indítottak ezzel, vagy hasonló reklámmal:  „A rossz hír az, hogy nincs Isten. A jó hír az, hogy nincs is rá szükség”. Ez utóbbi reklámszöveget az északolaszországi Genova ateista buszjárataira fogalmazták meg.

A szadduceusok kitalált és fiktív meséjükkel a feltámadásba vetett hitet tették nevetség tárgyává. Érvelésük – mely egy groteszk esetet mutat be – Mózes tekintélyére hivatkozik. A MTörv 25,5–10 rendelkezik a sógorsági házasságról. Ha egy férfi utód nélkül hal meg, az özvegyen maradt sógornőt a testvérnek kellett elvennie azért, hogy utódot támasszon. Ez a törvény áll Támár (vö. Ter 38) és Rut történelmének hátterében is. Jézus, mivel vitapartnerei csak Mózes Tóráját, azaz öt könyvét fogadják el, az általuk elfogadott írások szűk köréből válaszolta meg abszurd felvetésüket.

Mózes meghívásának, az égő csipkebokornak a jelenetéből indul ki. Amikor Isten Mózeshez beszél, Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként mutatkozik be. Kissé furcsa az Úr Jézus válasza, hiszen olyanokról beszél, akik már meghaltak. Az égő csipkebokor jelenetében Isten nem azt mondja magáról, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak voltam, hanem vagyok az Istene. A mindennapi beszédünkből vett példa jól megvilágítja ezt. Ha arról beszél valaki, hogy egy falusfele vele egykorú, ha az illető él, ezt mondja: „Egyidősek vagyunk”. Ha viszont a kortárs már nincs az élők körében, így beszél: „Egyidősek voltunk”. Jézus érvelése is erre épül. Mózes meghívásában Isten azért beszél jelen időben „Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről”, mert a pátriárkák, bár magas életkor után megtértek atyáikhoz, mégis élnek.

Ennek a vitának az időpontját is érdemes szemünk előtt tartani. Nem csupán unatkozó teológusok eszmefuttatása ez. Miután Jézus ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe, megtisztítja a templomot, naponta bemegy Betániából, Lázár, Mária és Márta házából Jeruzsálembe, és tanít a templom udvarában. Itt már nem a galileai tavasz közvetlen és kötetlen hangulatú időszakával találkozunk, hanem az akkori zsidóság lelki, szellemi és politikai központjában látjuk Jézust. Feszültséggel telített vitabeszédeket kezdeményeznek a főpapok, írástudók és farizeusok. Ezek közül a szadduceusok alkották a főpapi családokat, akik konzervatívak és minimalisták a kinyilatkoztatás tekintetében. Számukra Mózessel valahol a távolmúltban lezárult a kinyilatkoztatás, és nem is fogadtak el más jellegű szent iratokat, mint pl. a prófétákat. Ők állnak a legtávolabb Jézus tanításától. Ha a vitabeszédet az események összefüggésében vizsgáljuk, akkor még drámaiabb a hangulata. A szadduceusok a felső tízezernek a mozgalma. Ők uralták a templomot, a politikát. Jézusról már hallhatták, hogy beszélt saját haláláról és feltámadásáról. Vitabeszédük egyben figyelmeztetés is lehetett a Galileából érkező „prédikátornak”: Ne légy annyira magabiztos a feltámadás dolgában! Vigyázz, mert lassan elfogy a türelmünk, és ha túlfeszíted a húrokat, tennünk kell ellened. A templom megtisztítása olyan prófétai cselekedet, ami kétségbe vonja a fennálló állapotok jogosságát. A messiási gondolat nagyon veszélyes egy olyan törékeny politikai egyensúly közepette, amit a rómaiakkal oly nehezen lehetett kialkudni. Ha a vallási és politikai hatalmat magad ellen hangolod, hamar befejezed földi pályafutásod. Föltámadás meg nincs. Akkor meg miben bizakodsz?

A feltámadás hitével korunk embere sem tud mit kezdeni. A keresztények nagy része hisz a lélek halhatatlanságában, de nagy többségük visszautasítja a test feltámadását. Az újabb temetési szokások is talán ezt az új mentalitást tükrözik. Lassan már temetőre sem lesz szükség, ha az elhamvasztott tetemeket valahol a természetben szétszórják. A Hittani Kongregáció október 25-én mutatta be a keresztény temetésekre vonatkozó újabb instrukcióját. A test a lélek szentsége (szakramentuma), ám nem bálványozandó, nem is privát tulajdon, amit a halál teljesen elpusztít, amikor ismét egyesül a természettel, mintha ez lenne az emberi lét végső rendeltetése. Testünk örök életünk alázatos társa. A téli álomba szenderülő őszi természet megfelelő kulisszát szolgáltat temetőlátogatásunk számára. Ezek a látogatások növeljék bennünk a feltámadásba vetett reményt. Krisztussal feltámadunk!  

Oláh Zoltán, Vasárnap, 45. szám