2015.05.27
Miközben a szemet gyönyörködtető, kalejdoszkópszerű látványtól teljesen elbűvölve, felfokozott ünnepi hangulatban hallgattam Csíksomlyó hegyén Erik testvér búcsús zarándokok százezreit köszöntő szavait: „Hazajöttünk, mert jó nekünk Édesanyánk szentélyében összegyűlnünk”, majd pedig Jakubinyi érsek hasonló tartalmú, a búcsú mottóját megismétlő rövid válaszát: „oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja, Mária” – mindegyre egy sok évvel ezelőtt Torontóból hazahozott valóságos történet forgott a fejemben.
Pándy Szekeres László református tiszteletes mesélte a szívszorító történetet: „Elhívtak egy haldoklóhoz a kórházba. Szinte az utolsó pillanatokban érkeztem oda. A magyarnak született, de két-három éves korában árván maradt, majd kanadai angol mostohaszülők által felnevelt férfi haláltusájában mindegyre ezt mormogta: Mama, fáj a hasam. Amikor az özvegy megtudta, hogy férje magyarul, magyar panasszal búcsúzott az élettől, egyszerűen nem akarta elhinni, hiszen az ő férje úgymond egyetlen szót sem tudott magyarul”.
Miről szól tulajdonképpen ez a megható történet? Arról, hogy a hittel, a nemzetszeretettel és az anyanyelvvel kapcsolatos gyökerek nagyon mélyen rejtőzködnek az emberi lélekben. Lám, az említett kanadai ember is a már két-három éves korban megtanult édesanya fogalmát (József Attila verscímével szólva a Mamát) nem tudta elfelejteni. A különös történet erősen aláhúzta számomra az idei búcsús igehirdetésben elhangzott hármas főpásztori buzdítást: legyünk hűek hitünkhöz, nemzetünkhöz (szülőföldünkhoz) és anyanyelvünkhöz.
Mivel a média jóvoltából mindannyian szem- és fültanúi lehettünk a látottaknak-hallottaknak, beszámolómban azokra külön nem térek ki. Jakubinyi György érsek viszont egy terjedelmes és érdekes interjúval, mintegy lelki-szellemi „búcsúfiával” megajándékozott engem, s általam a lap olvasóit.
Érsek urat 25 évvel ezelőtt szentelték püspökké a csíksomlyói kegytemplomban. És pontosan 20 éve volt először a pünkösdi búcsú szónoka, amikor, kérdéseimre válaszolva, interjút is adott a Keresztény Szónak. Ijesztő iramban száguld az idő! Az említett két dátum kapcsán mi jut hirtelen eszébe, s abból mit mondana el az olvasóknak?
Elmondhatjuk azt, hogy amikor Csíksomlyóra jövünk, mindig hazajövünk. Hiszen mindenki, aki – bárhol is lakjék édesanyja, ha hozzá megy, hazamegy. Az édesanya szíve jelenti azt, hogy mi a haza, az otthon, nem pedig a bútor, az épület, s mégcsak a kedvenc háziállatok sem, hanem egyedül az édesanya szíve. Amikor 25 évvel ezelőtt itt szenteltek, akkor éppen „impériumváltozás” volt az erdélyi egyházmegyében, mert január 2-án elfogadta a szentatya dr. Jakab Antal megyéspüspök lemondását, tekintettel az előírt 75 éves korhatárra. Ugyanakkor a szentelés volt az az alkalom, amikor az újonnan kinevezett megyéspüspök, Bálint Lajos beiktatását ünnepelte, s megkezdhette az egyházmegye kormányzását. Egy év múlva ő lett Erdély első érseke.
A feladatom az volt, hogy a pápai kinevezés utáni három hónapon belül felszenteltessem magam. A kinevezési bullában az állt, hogy a szentatyával közösségben élő katolikus püspök szenteljen két másik társszentelővel. Személyesen nekem kellett megválasztani a szentelés helyét és a szentelő személyeket is. Az egyházi törvénykönyvben nincs előírás arra vonatkozólag, de a pápai szertartáskönyv (ceremoniale episcoporum) ajánlja, hogy a megyéspüspököt a saját székesegyházában szenteljék a hívek jelenlétében, hogy lássák, miként „születik” meg az új főpásztor. A segédpüspököt pedig lehetőleg a saját megyéspüspöke szentelje. Ezzel a lehetőséggel élve úgy határoztam, hogy mivel egyszerre két saját püspököm is van, őket kérem fel a szentelésre. Jakab püspök ugyanis a lemondása után még kapott egy ún. apostoli kormányzói kinevezést addig, amíg az ő kinevezett utódját hivatalosan beiktatják. Április 29-ike volt a szentelésem napja. A szentelés után Bálint püspök beiktatása is megtörtént, s így ő lett a tényleges új főpásztor. Ezért úgy gondoltam, hogy legegyszerűbb, ha az akkori utazó nunciust, a kelet-európai országok rendkívüli ügyeinek az intézésével megbízott olasz érseket, Francesco Colassuonot kérem fel fő szentelő püspöknek, társszentelőknek pedig a leköszönő és a bekösző erdélyi főpásztort. A visszhangok szerint senki sem csodálkozott döntésemen, s úgy hiszem, legmegtisztelőbb megoldás is volt ez mind a papok, mind a hívek számára, de különösen is számomra.
A másik dolog, hogy Csíksomlyót választottam a szentelés színhelyéül, annak az volt az oka, hogy még nem voltam megyéspüspök, ami pedig azt jelenti, hogy nem voltam kötve a székesegyház szertartási helyszínéhez. Különben Márton Áron sem szenteltette magát annak idején az ő székesegyházában Gyulafehérváron, hanem Kolozsváron, amely akkor még magyar város volt. Azért választottam Csíksomlyót, mert éreztem, hogy az erdélyi ezeréves egyházmegyének a szíve ott dobog, jóllehet a történelmi főváros és a püspöki székhely szentistváni alapítású. Ezer év Gyulafehérvárhoz köti ugyan, de a hívek többsége, a félmilliós katolikusság kétharmada a Székelyföldön él. Azon belül pedig a csíksomlyói Mária-szentély léte, ami az 1990-es évek után nemcsak egyházmegyei vagy országos szinten, de az összmagyarságnak is zarándokhelyévé vált.
A 25 évvel ezelőtti püspökszentelés alkalmával az Evangéliumot és nem például a Codexet (az egyházi törvénykönyvet) helyezték fejére. Milyen különös üzenete volt akkor és van ma is ennek a liturgikus gesztusnak a fölszentelt főpásztor számára?
A gyergyóalfalviak által felállított somlyóhegyi kőkereszt közismert felirata ez: „Isten tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben”. Ennek a hitnek két forrása van: a Szentírás és a szenthagyomány. Mégpedig úgy, hogy a szenthagyomány mondja meg, tulajdonképpen mi a szentírás. Igen, a Szentírás önmagát nem tudja bemutatni. Egy nyomtatott könyv nem igazolhatja önmagát. Az Úr Jézus pedig soha nem adott át valamiféle kézzel írott vagy más formában sokszorosított szöveget apostolainak. Amikor a mennybe ment s a missziós parancsot megfogalmazta, nem adott a kezükbe egy nyomtatott Újszövetséget, hanem élő közösséget alapított, az egyházat, „titokzatos testét”. A többit a szóbeli igehirdetésre bízta. Hittétel a Szentírásnak pontosan meghatározott kánoni jellege, amely véglegesen lezárt mű, és kifejezetten Szentlélektől való a sugalmazottsága. A hitelesség kérdése nem tartozik a hitletéteményhez. Tehát annak eldöntése, hogy egy szentírási könyvet az a személy írt-e valójában, akinek a nevét viseli, dogmán kívül álló, következésképpen vitatható kérdés.
A másik forrás pedig a szenthagyomány, ami kimondottan katolikus sajátosság a kereszténységen belül. A szenthagyománynak feladata: őrizni és magyarázni a Szentírást, de alárendelve a Szentírásnak. Mindkettő annak a harmadikként ismert szereplőnek is alárendelve, aminek Egyházi Tanítóhivatal a neve, s amely legfelsőbb formában akkor nyilatkozik, amikor az egyetemes zsinaton a pápa elnökletével nyilatkozik, vagy pedig egyedül csak a pápa, de kimondottan hit és erkölcs dolgában, mint az említett legfelsőbb tanítóhivatalnak a birtokosa, tudományosan szólva: ex cathedra. Nagyon fontos ez, mert katolikus ember számára elfogadhatatlanok az olyan ún. magánkinyilatkoztatások, amelyek örökre meghatározott hittételeket kétségbe vonnak. Most csak egyet említek itt: az ún. „Nagy figyelmeztetést”, amit nemrég lepleztek le, amely tanításban többek között ilyen állítások is szerepeltek: az utolsó pápa eretnek lesz. Hát ez már önmagában is ellentmondás, mert ha a pápa egyszer csalatkozhatatlan, akkor már eleve nem lehet eretnek.
Egy nagyon nagy szervezetnél, mint amilyen az egyház is, az újrakezdés, a megújulás bármelyik történelmi korszakban lehetséges. Voltak is erre vonatkozólag nagy jelentőségű történelmi példák az elmúlt 2000 év alatt. Nem így van viszont ez az egyes embernél, akinek az élete a születéstől megfordíthatatlanul az elmúlás, illetve a halál felé tart. Egy területileg is nagy egyházmegye minden gondját-baját vállán hordozó főpásztor is nagyon jól tudja, hogy munkáját nem kezdheti újra?
A nyugalmazott szentatyánk, XVI. Benedek szünös-szüntelen hangsúlyozta, hogy az egyháznak az egész élete egyszerre folytonosságnak és megújulásnak a kérdése. A folytonosság azt jelenti, hogy 2000 év alatt mindig az örök és változatlan Evangéliumot hirdetjük, a magújulás pedig abban áll, hogy ezeket az örök és változatlan igazságokat mindig újabb és újabb köntösbe és nyelvezettel mutatjuk be a kortárs világnak azért, hogy megértse: ne valamiféle múzeumi tárgynak tekintse a hitet és az egyházat, hanem mindenkor élő közösségnek, amely ennélfogva mindig alkalmazkodik a korabeli kultúrához, s annak a nyelvén szól, anélkül persze, hogy feladná az örök igazságok lényegi tartalmát. Nagyon tetszik nekem Lina Gertmann francia zsidó hölgynek, aki különben katolizált, az Akik lesik a hajnalt című önéletrajzi könyvében megfogalmazott meglátása. Így számol be arról, hogy miért olyan nehéz egy zsidónak felismerni a katolikus egyház tagjaiban a maga testvéreit. Emlékszünk talán még arra, hogy Szent II. János Pál pápa volt az, aki először a történelemben a zsidókat nagyobb testvéreinknek nevezte. Ti vagytok a mi idősebb testvéreink – mondta. A magyar nyelvben létezik a „bátyja” szó, ami idősebb testvért jelent, vagyis akkor: ti vagytok a mi bátyáink. Ezt nagyon nehéz felismerni. Miért? Azt mondja Gertmann, hogy amikor a katolikus pap ma megjelenik a 3–4. századi római öltözékben, amiből a liturgikus ruháink menet közben kialakultak, s nem latinul, hanem mindenütt a nemzetek nyelvén szólal meg, idegennek tűnő benyomást kelt. Az igaz, hogy ószövetségi Szentírásunk közös a zsidósággal – s azt mi is felolvassuk és magyarázzuk tempomainkban, de az említett külsőségek nem segítik, hanem inkább akadályozzák a zsidókat abban, hogy felismerjék bennünk a maguk „öcsikéit”, illetve a kisebb testvéreket. Gertman nagyszerű bibliai hasonlattal él: Józsefet a testvérei irigységből eladták és rabszolga lett, utána viszont alkirályként Egyiptomban, amikor a hét szűk esztendő, illetve éhínség idején fogadta testvéreit, próbára tette őket, s velük egyiptomiul tolmáccsal értekezett, egyiptomi ruhákat hordott, a testvérek nem ismerték fel, hogy ő az, akit ők évtizedekkel korábban eladtak rabszolgának. Lina Gertman szerint ugyanígy vagyunk az egyházzal is. Amikor az egyház más ruhában jelenik meg s más myelven beszél, akkor a testvérek nem ismerik fel benne a testvért. De én ezt a hasonlatot nemcsak a zsidóság és a kereszténység kapcsolatára alkalmaznám, hanem a szóba hozott egyházi megújulásra is, amiről beszélünk. Az anyaszentegyház a 21. században nem jelenhet meg úgy, mint a 16. században vagy egészen más társadalmi rendszerekben. A reverenda például egy társadalmi öltözködési szokás eredménye. S mint ahogy hajdan minden társadalmi kategóriának külön egyenruhában kellett járnia, a céheknek pedig megvolt a maguk saját jelzése-jelvénye, megkívánták, hogy az egyháznak is meglegyen. Ezek természetesen mind időhöz kötött külsőségek, amelyek változnak az idővel. Hát ezért van Rómában az anyaszentegyház központi vezetősége, a Szentszék, 23 dikasztérium, kongregációk, pápai tanácsok, egyházi törvényszékek és egyebek, hogy a pápa állandó megbízásából irányítsák és ellenőrizzék a változást, a fejlődést, hogy amikor a külsőségeken változtatunk, a lényeg ne változzék, hanem az mindig ugyanaz maradjon, vagyis az üdvösség örök evangéliuma, örömhíre.
Jakab Gábor/Vasárnap