2015.05.25
A XXIII. Szent István Könyvhét egyik érdekessége Homa Ildikó szociális testvér Evangéliumi lélektan című kötete volt, mely a kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. A pszichológust az önismeret fontosságáról, a pszichológia és teológia kapcsolatáról kérdezte Trauttwein Éva, a Magyar Kurír munkatársa.
- Életrajza mutatja, hogy elköteleződése a szerzetesi életforma mellett, valamint pályaválasztása párhuzamosan zajlott, és fiatalon hozta meg ezeket a meghatározó döntéseket.
– Valóban. Temesváron születtem és nőttem fel. Már a gimnáziumi évek alatt voltak missziós gondolataim, Brazíliába szerettem volna menni. 1989-ben, éppen a forradalom napján indultam a gyóntatómhoz, hogy tisztasági fogadalmat tegyek. 18 éves voltam. Nem tudtam, mit jelentenek a tankok az utcán, csak az munkált bennem, hogy el kell jutnom a gyóntatómhoz. Úgy döntöttem, születésnapomon fel szeretném ajánlani az életemet. Mivel gyerekkorom óta orvosnak készültem, a határok kinyílása után, 1990-ben jelentkeztem a SOTE-ra, és fel is vettek. Ezzel egyidejűleg ősszel beléptem a szociális testvérek közösségébe. Az egyetemen nem sikerült az egyik szigorlatom és elbizonytalanodtam, aztán elmentem kórházban dolgozni, ahol tovább erősödött bennem az egészségügyi munka szeretete, majd felnőtt szakápolói képzésre jelentkeztem, és elkezdtem a szerzetesi hittudományi főiskolán a hitoktató és lelkipásztori munkatárs szakot is. A diploma megszerzése után aztán, 1995-ben a csíkszeredai közösségünk életébe kapcsolódtam be szakápolói és hitoktatói végzettségemmel. A csíkcsobotfalvi plébánián próbáltuk elindítani a házi beteggondozást, ugyanott idősek klubját szerveztem, bekapcsolódtam a pasztorációs munkába, és nevelő is voltam a Segítő Mária Gimnáziumban.
– Hogyan vezetett az út a pszichológiához?
– Már az orvosira jelentkezve is a pszichiátria érdekelt leginkább, úgy gondoltam, minden probléma gyökere megragadható az elme és a lélek segítségével. Tevékenységeim során az is kiderült, van bennem érzékenység a mentális problémákkal küszködők iránt. 1999-ben felvételiztem a kolozsvári egyetemen pszichológia szakára. Emellett pasztorálpszichológiát is hallgattam, valamint elvégeztem egy pszichoterápiás képzést és mentálhigiénében is szereztem képesítést. Közben folytatódott szociális testvéri életem is: 2001-ben tettem örökfogadalmat, 2000-től pedig a romániai női rendfőnöki konferencia főtitkára vagyok.
– Könyve egy rádiós sorozatból született. Emellett milyen tevékenységek jellemzik pszichológusi munkáját?
– Fontos terület a rendelői munkám. Elsődleges szempont számomra, hogy a beteg segítséget kapjon. Így vannak mások által nem fogadott, „reménytelen” eseteim, és a pénzhiány sem akadálya a kezelésnek… 2010-ben kezdődött az Élet bőségben elnevezésű, a szerzetesrendek számára indított komplex, három hónapos, bentlakásos program, mely az embert a lélek-szellem-test egészében próbálja megragadni. Ennek része a lelkivezetés, az önismereti munka, és hangsúlyos figyelmet kap a test is. Azt is keressük, hogy hogyan tudja a test megsegíteni a lelket és a spiritualitást. E három pillérnek megfelelően építjük fel a programokat. A romániai szerzetesnővérek mellett, idén Magyarországról is érkeztek nővérek erre a programra, jelenleg a hatodik turnusnál tartunk.
Az erdélyi Mária Rádióban induló sorozattal pedig részben arra a látszólagos ellentmondásra próbáltam válaszolni, amit a közértelmezés a pszichológia és a teológia között feltételez, s megpróbáltam összebékíteni a két tudományt. Sokan beszélnek az evangéliumról, de kevesen próbálják érthetővé tenni a hétköznapi ember számára. Azt gondolom, nem szabad megmaradni a jámborság szintjén, kell a tudományos értelmezés is, de az szóljon mindenkinek. Aki lent van, jöjjön feljebb, aki fent, törekedjen arra, hogy ne elvont fogalmakban gondolkodjon a hitről. Az egyes témák tárgyalásakor középpontba állítom az érzelmeket, mert az a tapasztalatom, azokkal tudunk nehezen boldogulni.
Közösségünk szabályzata szerint hivatásos és képzett személyekként, szakmai felkészültségünkkel vagyunk jelen lennünk a társadalomban. Ugyanakkor egyházi szolgálatunk is van. Számomra ebben az egyik terület a román nyelvű római katolikusok hitoktatása Kolozsváron. A lelkiségünk arra is indít, hogy felkaroljuk az úgynevezett „árva ügyeket”. Nekem a gyerekekkel való foglalkozás azt is megadja, hogy ne mindig csak problémákkal foglalkozzak, mert az egy idő után kiégéshez vezet.
– Mennyire tanítható könyv és előadás formájában az önismeret?
– Ez számomra is kérdés. Látom azonban, hogy sokan nem tudnak részt venni egy formális önismereti tréningen. Az önismeretre ugyanakkor elengedhetetlenül szükség van, meggyőződésem szerint az üdvösséghez is. Istenkapcsolat nem létezhet akkor, ha valakinek önmagával nincs kapcsolata, illetve ha az nem mélyül el. Önazonosságunk és az istenismeret összeér. Tréningekre járni némiképp luxus, sokakat visszatart egyrészt az általában magas részvételi díj, másrészt a személyes kérdések csoportmunkában való feldolgozása. Ezért gondoltam a gyakorlatokat is nyújtó könyvre. De mindegy, hogy mire jár az ember, ha nem vállalja a személyes felelősséget, nem lesz eredményes az önismereti munka. Ugyanazt a hatást elérheti, ha a könyv által indíttatva járja végig az utat.
– A könyv buzdít, bátorít, hogy az ember rálépjen az önismeret útjára. Tudjuk azonban, hogy „kanyargós” útra hív.
– Igen, az önismeret nem képzelhető el erőfeszítések nélkül. Az elején élvezetes, amíg tulajdonságokról van szó. Segít megértenünk a személyiségünk működését, segít a kapcsolatainkban. Egy adott pontig. Amikor mélyebb szintre érünk, arról kell elgondolkodnunk, hogy kik vagyunk, és ha ilyenkor nem vállaljuk, azt a kockázatot, hogy megérintsük saját, olykor fájdalmas, mélységeinket, hamar megfutamodunk. Amikor Isten és ember összetalálkozik, nehezedik az út, és sokan feladják. Az identitás kérdése a kritikus pont.
– Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a könyv témákat kibontó fejezetei?
– A fejezetek sorrendjét az általam képviselt pszichoterápiás elmélet rendszere határozza meg. Ez a rendszer egymásra épülő motivációkról beszél. Négy ilyen van. Elsődleges a biztonság, a keret, az úgynevezett élethez szükséges tér, ennek része a bizalom, és erre épülnek rá a kapcsolatok és az érzelmek. Ha ez adott, az ember jónak érezheti az életet. Csak ez után jöhet a harmadik lépés: „Rendben, itt vagyok, jelen vagyok, jól vagyok, de ki vagyok?” Végül pedig következhet az értelem kérdése: „Merre tartok?”
– Hova vezet az út, amelyre meghív? Hogyan lesz az önismeretből önnevelés?
– Már az is mutat motiváltságot, ha valaki végigolvassa a könyvet. Ha elvégzi a gyakorlatokat, ha nem hagyja abba az önmagára való reflektálás gyakorlatát és kellő tudatossággal éli életét, nagyot lépett előre. Az önnevelés döntés kérdése. Szép, ha tudom, milyen a személyiségem, milyen tulajdonságokkal rendelkezem, tudom, mik az erősségeim, gyengeségeim. De ha nem zavarnak a negatívumok, és megállok, eluralkodik az eltespedés. Az önismeretben benne van a személyes felelősség: vállalom a gyengeségeimet, és változtatni akarok rajtuk. Mostanában kezd hangsúlyt kapni a pszichológiában a döntés, elköteleződés kérdése. Reméljük, kioltja azt a teológia felől a pszichológia felé irányuló sztereotípiát, miszerint a pszichológia csak arra való, hogy az ember jól érezze magát…
– A tapasztalat azt mutatja, rengeteg az akadály, a visszahúzó erő. Mi jelenthet biztatást?
– A rendszerszemléletű terápia szerint egy családban, egy „rendszerben” mindig van egy tag, amelyik visszahúz. Nagyon nehéz kitartani a változásban egy olyan környezetben, amely azt szeretné, hogy minden maradjon a régiben. Az az érzés sarkallhat a továbbhaladásra, hogy minden ember szeretne lenni valaki, ez a mai világban fontos. Hozzáteszem: úgy legyél valaki, hogy tényleg te legyél, ne pedig valamilyen manipulatív befolyás határozzon meg.
– Visszatérve a vallás és lélektan kapcsolatára, milyennek látja a hívő emberek önképét?
– Az is motivált a könyv megírásában, hogy megmutassam, van egészséges és egészségtelen hit. A vallásosságunk néha csak külső köntös, saját pszichikai gyöngeségünket takarja el. Ne keverjük össze a dolgokat: ne magyarázzunk teológiát pszichológiával, se fordítva. Mindkettőnek más a dolga: a pszichológia hivatott javítani az ember önismeretén, a teológia feladata pedig az, hogy az üdvösség felé segítsen. A lelki egészséghez hozzátartozik a spirituális dimenzió is. A lelkileg egészséges ember, ha őszinte, becsületes önmagával, akkor ahhoz a ponthoz érve, hogy „Ki vagyok én?”, tehát az identitás kérdéséhez érve, eljut a valláshoz, rátalál Istenre. Az érett istenkapcsolat segíteni fog abban is, hogy az ember pszichésen egészséges legyen. Az egészséges vallásosság számomra azt jelenti, hogy nem ragadom ki a valóságban megtapasztalt jelenségeket a kontextusból; azt jelenti, hogy megvan bennem az integrációs képesség. Nem pusztán saját részemet, életemet, környezetemet látom, hanem a világot a maga tágasságában. Szerintem nincsenek abszolút értékek a földön, az egyedüli abszolút érték az Isten. Az értékeket érezzük, mindenkinek kapcsolódik hozzájuk valamilyen érzelme. Hogy ki hogyan érez, függ a saját történetétől, életétől, egészségétől.
– Hogyan találkozik az önművelés igénye az életszentségre való törekvés kötelezettségével? Hívő emberként mit várjunk a pszichológiától?
– Tegye a feladatát, segítsen az emberré válásban. Sokan úgy határozzák meg a kereszténységet is, mint az emberré válás folyamatát. A teológia ilyen értelemben „szolgáló leány”, a cél a Jóisten. A teológiának oda kell elsegítenie minket. Ilyen szempontból testvérek lehetnek a teológia és pszichológia, és mindkettőnek a Jóistenhez kellene elvezetnie az embert, valamint segíteni az emberré válásban.
– Szerzetesként hogyan értelmezi a pszichoterápiás munkát?
– A rendünk karizmája arra hív, hogy a világban éljünk, a megszentelő szeretet küldetésében járjunk és mentalitást formáljunk. Mi más a pszichoterápiás tanácsadói munka, mint a mentalitás formálása? Ha valaki jobban strukturálja önmagát, és az életvezetését is ennek megfelelően alakítja, változást indít el. A Szociális Testvérek Társaságának alapítója, Slachta Margit mindig hangsúlyozta a lélektől lélekig való munka és szolgálat fontosságát.
– A közelmúltban ünnepeltük Boldog Salkaházi Sára emléknapját. Mit jelent az ő példája, hogyan él tisztelte Erdélyben?
– 1989-ben került a kezembe Puskely Mária Salkaházi Sára-életrajza. Ez is döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Szociális Testvérek Társaságát választottam. Nagyon közel érzem magamhoz Salkaházi Sára elszántságát. Ha valami nem élet-halál kérdése, akkor azért nem érdemes élni. Ez az, amit megtanultam tőle. A közösségünk egyik feladata, hogy tiszteletét elevenné tudjuk tenni, mert személyisége és élete Erdélyben még mindig nem eléggé ismert.
– Hogyan van jelen a Szociális Testvérek Társasága Erdélyben?
– Jelenleg tizenkilenc szociális testvér él kerületünkben, két központban: Csíkszeredában és Kolozsváron. Vannak hivatásaink, de létszámunk a feladatok nagyságával nem arányos. Dinamikus közösség vagyunk, Erdélyben kezdettől jelen vagyunk, ez már hagyománynak is tekinthető. Például Márton Áron püspököt betegségében is szociális testvérek gondozták. Szolgálataink ma is sokrétűek: jelen vagyunk a médiában, a tanügyben és egyetemi oktatásban, kulturális tevékenységekben, szolgálunk a helyi egyházakban, pasztorációs és evangelizációs programokban.
– Pünkösdre készülünk. Mit jelent a szociális testvérnek ez az ünnep?
– A lelkiségünk egyik fontos alappillére a szentlelkesség, ahogy régebben mondták: a Szentlélek-kultusz terjesztése. Mit jelent a szentlelkesség? Nekem személyesen azt a vágyat, hogy belekapcsolódjak abba a dinamikába, abba az áramlatba, amely a Szentháromságban történik. Ha nincsen meg bennem a Lélek dinamizmusa, érzékenysége, akkor képtelen vagyok megélni a hivatásomat. A Szentlélek a kapcsolat Istene. Ő az, aki összeköti az egyik lelket a másik lélekkel, a lelket Istennel. A pünkösd rendünk számára kiemelt ünnep. Ekkor újítjuk meg fogadalmainkat. Mindannyian ezen az ünnepen tettük le az első és az örök fogadalmat is. Ez számunkra a legfontosabb ünnep.
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír, 2015. május 25.