A Székelyudvarhelyről 1914. augusztus 6-án induló, 82-es székely bakákat frontra szállító első vonatot továbbiak követték a nagyháború alatt. Innen indult 1915 őszén az a szerelvény is, amellyel a 19 éves Márton Áron 1915. október 26-án vagy 31-én megérkezik a doberdói harctérre. A San Martino del Carso falu közelében harcoló temesvári 61. gyalogezred 8. századához beosztott Márton Áron harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6. Több, mint nyolc hónapon át védte Doberdónál a Monarchia határát, egészen 1916. július 19-ig, amikor egy lövés vállát és felkarját éri.
Szintén Székelyudvarhelyről indult 2019. március 14-én, csütörtökön reggel az az autóbusz is, amely Mons. Kovács Gergely posztulátor és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió csíksomlyói studiójának munkatársa szervezésében immár negyedik alkalommal vitt zarándokcsoportot az egykori doberdói harctérre, a katona Márton Áron nyomdokain járva. A zömében székelyföldi csoport útközben nagyváradi, esztergom-budapesti, kalocsa-kecskeméti és váci egyházmegyés zarándokokkal egészült ki. Az összesen 21 településről érkezett zarándok közt unitárius és református is volt.
Az első nap végén zarándokcsoportunk a félúton található máriabesnyői lelkigyakorlatos házban pihent meg, hogy a zarándoklat második napjának estéjére megérkezzen a doberdói fennsíkhoz. Három éjszakára az olasz határ közvetlen közelében található szlovén Miren település lazarista lelkigyakorlatos háza, Mirenski Grad lett az otthonunk.
Vacsora után a ház kápolnájában gyűltünk össze, ahol az időközben Rómából megérkezett Gergely atya nemcsak hasznos információkkal látott el bennünket, hanem még jobban ráhangolódhattunk az előttünk álló két napra. Útközben, az autóbuszon, kétszer is megnéztük a magyar Honvédelmi Minisztérium megbízásából a nagyháború isonzói csatáit feldolgozó Tizenkét pokol című, 2017-ben készült filmet, és ismételten átlapoztuk, olvasgattuk azt a Gergely atya által összeállított rendkivül tartalmas és információkban gazdag, közel 100 oldalas zarándokfüzetet, amely akár évek múltán is hasznos segítség lesz valamennyiünk számára.
* * *
Március 16-án, szombat reggel Gianfranco Simonit, a Karszti Barlangász Csoport elnökének idegenvezetésével kezdtük a nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedésünket. Első színhely a foglianoi katonai temető volt, ahol 14.550 osztrák-magyar katona nyugszik. Földi maradványaikat az elhagyott környékbeli katonai temetőkből helyezték át ide. Ferenc pápa 2014. szeptember 13-án kíséret nélkül, egyedül látogatta meg a temetőt és mintegy tíz percig imádkozott az egykori olasz frontvonalon elesett osztrák és magyar katonák sírjainál, majd virágcsokrot helyezett el a temetőben.
Gergely atya elszavalta Reményik Sándor Glória című versét, közösen imádkoztunk és énekeltünk, majd koszorút helyeztünk el az itteni kopjafánál. Az első doberdói Márton Áron zarándoklat alkalmával, a név szerint ismert és itt eltemetett katonák között egy csíkpálfalvi zarándok rátalált nagytatájának, Szabó Ferencnek a sírjára, akiről csak annyit tudott, hogy az Isonzónál esett el.
Ezután a párszáz méterre található redipugliai Sacrario következett, Olaszország legnagyobb katonai emlékműve, 39.587 név szerint ismert és 60.330 ismeretlen katona nyughelye. Az 1938-ban Mussolini jelenlétében felavatott monumentális emlékmű hatalmas hadsereget szimbolizál, amely holtában is kész harcba indulni. A felújítás alatt álló emlékművet csak madártávlatból tekinthettük meg, de így is impozáns. Meglátogattuk az itteni első-világháborús múzeumot. Itt döbbentünk rá igazán a fegyverek kegyetlen világára, köszönhetően a sok korabeli fényképnek és kiállított tárgynak. Érthetőbbé vált, hogy miért volt olyan nehéz megrohamozni az esetenként talán alig tíz méternyire lévő ellenséges lövészárkot, még akkor is ha a "macskák"-nak sikerült rést ütni a szögesdrót akadályon. A találékony magyar bakanyelv nevezte el a nagy űrméretű olasz aknavető lövedékeket macskának, a röptében jól megfigyelhető lassú zuhanó mozgás és az azt kísérő hanghatás miatt.
A következő helyszín, a Dolina dei bersaglieri volt az, ahol első ízben kerültünk testközelbe az egykori harctérrel, a löveszárkokkal és dolinákkal. Az itteni – eredetileg osztrák-magyar – lövészárkokat a 3. isonzói csatában, 1915 őszén foglalták el az olaszok. A magyar szaknyelvben időnként dolinaként említett töbör az egyik leggyakoribb és legjellegzetesebb felszíni karsztforma: kerekded, akár száz méter átmérőjű bemélyedés, az alja általában sík. Természetes fedezéket nyújtva, kiváló terepet kínál parancsnoki vagy elsősegélynyújtó helyek létrehozására. A bersaglierik (mesterlövészek) jól felszerelt, nagy mozgékonyságú, magas harcértékű könnyűgyalogos olasz magasabbegység volt. Jellegzetes, messziről felismerhető, széles karimájú fekete színű kalapot viseltek, melybe fekete siketfajd tollakat tűztek.
Ebédünket Gradisca d’Isonzo-ban, a hangulatos Piccola Vienna étteremben fogyasztottuk. Örömmel fedeztük fel, hogy nem volt véletlen a helyszín választása: a tulajdonos felesége, Éva, nagyváradi. Férjével együtt tagjai egy egyesületnek, amely szívügyének tekinti a nagyháborús emlékhelyek ápolását.
Délután a korábbi zarándoklatokon is rendelkezésre álló Fabio Denitto kiváló idegenvezetésével a doberdói fennsík legmagasabb pontja következett, a Monte San Michele (Szent Mihály hegy). A fennsík védelmének kulcsát jelentette négyes csúcsa által (legmagasabb pontja 275 méter), melyet kisebb megszakítással, folyamatosan magyar ezredek védelmezték. A hegy tövében hajtott végre a Monarchia első ízben gáztámadást. 1916. június 29-én 8.000 palackból bocsátották ki a klórgázt, legalább 5.500 olasz áldozata volt. Mára már mindent dús növényzet borít itt is, de jól látható az, hogy a sziklás talajba csak robbantássalvagy légkalapáccsal lehetett lövészárkot, kavernát kialakítani (csak a kavernák nyújtottak biztos fedezéket a tüzérségi tűz ellen).
Két nevezetes kaverna mindmáig fennmaradt, ezeket is megtekintettük. A Schönburgtunnel építését 1915 végén kezdték el, és 1916 februárjában lett kész vele a 7. vadász zászlóalj. Eredeti hossza 40 méter volt, belül két 5 méteres oldalággal. Nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított. Az alagútban segélyhely, parancsnokság és anyagraktár volt. A Lukachich-alagút rendeltetése egyrészt az első vonalak összekötése volt a hátsó, kiszolgáló területekkel, másrészt bombabiztos fedezékként is szolgált, oldaltermeiben több száz katona talált oltalmat a tüzérségi tűz ellen. Egyik oldaltermét használta parancsnoki helynek Lukachich Géza tábornok, a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. Mindkét alagutat a Karszti Barlangász Csoport tárta fel. Ezekbe nem lehet ma bemenni, viszont végigsétálhattunk egy helyreállított lövészárokban.
A 3-as orom (Cima 3) ma fontos magyar emlékhely. Itt található az olaszok által a 6. isonzói csatát követően emelt emlékmű, tisztelegve az előző hat csata olasz és magyar áldozatainak emléke előtt: Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte. Luglio MCMXV – Agosto MCMXVI (Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban. 1915. július – 1916. augusztus). Az emlékmű közelében 2016-ban magyar-olasz kétnyelvű emléktáblát helyezett el a magyar Honvédelmi Minisztérium: "Tisztelet azoknak az olasz és magyar hősöknek, akik ezen a fennsíkon ontották vérüket hazájukért. Hősies helytállásuk legyen üzenet a jelenlegi nemzedék számára".
A nap utolsó állomása a Monte San Michele déli lejtőin, a közigazgatásilag Doberdóhoz tartozó Vižintini (ma Visintini) volt, ahol a magyar kápolna található. A település határában a háború során ideiglenes osztrák-magyar haditemető létesült, közelében a magyar csapatok kápolna építésébe fogtak, ám befejezni már nem tudták. Az épületet közel 75 évig csűrnek és istállónak használták, mígnem 1992-ben a goriziai Isonzó Barátai Társaság (Associazione Amici dell’Isonzo) kezdeményezésére megszervezték teljes restaurálást. Megáldására 2009. május 29-én, Sólyom László köztársasági elnök és Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében, ökumenikus szertartás keretében került sor. Útmunkálatok miatt gyalog is nehéz volt a megközelítése, de egyöntetűen és lelkesen vállaltuk. A kápolna előtt közös imádság és ének kíséretében gyújtottunk gyertyát.
Szállásunkra visszatérve, a lelkigyakorlatos ház kápolnájában ünnepelt szentmisében adtunk hálát mindazért a kegyelemért és ajándékért, amit a nap folyamán kaptunk a Mindenhatótól. Imádkoztunk a nagyháború áldozataiért, hálát adva, hogy megtartotta Márton Áront a doberdói "őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés" közepette, ahogy József főherceg fogalmaz a doberdói harcokról.
Vacsora után a kápolnában gyűltünk össze, Gergely atya mintegy összefoglalta a napot. Elszavalta Gyóni Géza hadifogságban meghalt költő Csak egy éjszakára című versét, amelyet a Przemyśl erőd ostromai alatt átélt rémségek hatására írt meg.
* * *
Március 17-én vasárnap a nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedés, szintén Fabio vezetésével, az osztrák-magyar védelem H szakaszánál kezdődött, ahol az olaszok által "lombok lövészárka" névvel illetett osztrák-magyar lövészárok található, amit az állások takarására alkalmazott lombos ágakról neveztek el így. Az odavezető gyaloglás során több helyen is láthattuk az egykori lövészárok-vonalat, amely néhol alig 1-2 méternyire húzódik az út mentén.
Megálltunk a "vörös ördögök"-ként elhíresült, a székely gyalogezred vitézségéhez hasonló bátorsággal küzdő szárd egység, az olasz haderő legkitüntetettebb Brigata Sassari emlékművénél, amely emléket állít a dandár 13.000 halottjának és 18.000 sebesültjének. Gergely atya Russel Crowe újzélandi színész szavait idézte: "A háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek vannak. Nincsenek hősök, csak halottak." Nem számít, hogy ki győz. Akármi a háború vége, akkor is katasztrófa. Mindenkinek. Gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk.
A lombok lövészárka a doberdói fennsík kiürítése után az olasz frontvonal mögé került, így több szakaszon komoly vasbeton struktúrát kaphatott, hisz nem harc közben épült. Leereszkedve a lövészárok egyik többméter mély pontján, nagy élményt jelentett az olaszok által fúrt mintegy 60 méteres alagúton átmenni, amely annak idején lövészárkokat kötött össze. A háború zaja nélkül is különös élményt jelentett átbotorkálni a majdnem végig legörnyedve bejárható alagúton, néhány zseblámpa fényénél.
Ezután a temesvári 61. gyalogezred emlékét őrző emlékmű következett. Azon a helyen emelték, ahol a 3. isonzói csatától kezdődően az ezredparancsnokság állott. 2014 novemberében a Karszti Barlangász Csoport és a szegedi Meritum Egyesület több tagja a dús növényzetbe ösvény vágott az emlékműhez, környékét megtisztította, újból megrajzolta a megfakult feliratot, a közeli műút szélére útbaigazító jelzést tett ki. Az emlékmű mellé 2014-ben kihelyezett négynyelvű (olasz, magyar, angol és szlovén) információs táblán feltüntették, hogy a 61. gyalogezredben harcolt Doberdónál nyolc hónapon át, és itt sebesült meg 1916. július 19-én Márton Áron, Erdély későbbi híres püspöke.
2018-ban felújítási munkálatokra került sor, az időközben megrokkant emlékmű letisztítást és vegyszeres védőkezelést, alapzata megerősítést kapott. Környékét kitakarították, a sűrű növényzetet megritkították. Megkoszorúztuk az emlékművet, imádkoztunk és harmónika hangjának kíséretében elénekeltük a Kimegyek a doberdói harctérre katonadal valamennyi szakaszát.
Megköszöntük Fabionak az idegenvezetést, majd a Piccola Vienna-ban elfogyasztott ebédünk után ismét Gianfranco vette át az idegenvezetést. San Martino del Carso központjában találkoztunk vele, épp azon a helyen ahol annak idején, vízvezeték hiányában, az esővizet összegyűjtő ciszterna állott. Nagy valószínűséggel többször jöhetett ide Márton Áron is vízért, sőt minden bizonnyal őmaga is részese lehetett annak az 1915. november 22-i "csodálatos hősiességgel véghezvitt, nagy eredményű" ellentámadásnak, amelyről még a Sajtóhadiszállás hivatalos jelentése (az úgynevezett Hőfer-jelentés) is elismeréssel számolt be három nappal később: "A 61. ezred leküzdhetetlen erővel tartotta állását."
Az akkori 500 fős lakosságot a háború kitörésekor kitelepítették San Martino-ból, a település romhalmazzá vált. Kevés épületrész maradt meg abból az időből, de három szederfa (eperfa) még ma is él. Jelenleg mintegy 250-en lakják a falut.
Lövészárkok szempontjából kevésbé látványos, de számunkra annál kedvesebb helyszín következett, az egykori 18. védelmi szakasz. A kezdetben betűvel jelzett védelmi szakaszokat 1916. március 1-től folyamatos sorszámmal látták el, a korábbi S-ből így lett 18-as.
Mivel a rengeteg emberéletet követelő harcok közben a rendelkezésre álló haderőt szükség szerint átcsoportosították, egy katona akár többször is kerülhetett más századba vagy zászlóaljhoz. A 61. gyalogezred keretében harcoló 82-es székely zászlóalj létszáma is annyira leapadt, hogy maradványát 1915. augusztus 19-én fel kellett osztani az ezred századai között. Az időközben érkező utánpótlásoknak köszönhetően egészítődött ki hadilétszámra és végül 1916. június 19-én alakult meg újra a székely zászlóalj.
A hadtestparancsnok törekedett arra, hogy az egyes védőszakaszokat mindig ugyanazok az alakulatok védjék s így "sajátjuknak" érezzék. Ettől függetlenül előfordult, hogy az egyes zászlóaljak nem mindig ugyanazt a szakaszt védték, hanem szükség függvényében mozgatták azokat, más-más szakasz védelmére rendelték. Ezért (is) nehéz nyomon követni Márton Áron harctéri szolgálatának pontos színhelyeit, de azt biztosan tudjuk, hogy doberdói megsebesülésekor, 1916. július 19-én, a 61. gyalogezred 8. századához volt beosztva, azaz a II. zászlóaljhoz.
Levéltári források és korabeli térképek alapján szinte biztosra mondhatjuk, hogy a frontvonal 18. védelmi szakaszában található lövészárkokban harcolt leghosszabb ideig Márton Áron. A frontnak különösen nehéz darabja volt ez a rész, mert a 20. szakasznál éles kanyart vett a lövészárok, és ezek a szakaszok így nemcsak szemből, hanem oldalról – és részben hátulról – is ki voltak téve az ellenség tűzének.
Zarándokcsoportunk az út baloldalán, a 18. védelmi szakaszban található kaverna bejáratánál állt meg. "Talán maga Márton Áron is használta, itt keresve menedéket az olasz tüzérség lövedékei elől?" – tette fel a kérdést Gergely atya. Imádság és ének kíséretében gyújtottunk gyertyát a kaverna bejárata felett, többen vettünk fel a földről követ, hogy emlékként hazavigyük magunkkal.
Még száz év elteltével is valósággal sír itt a föld, jajong minden kő, bokor és fa. Ide, épp ezen lövészárkokhoz nyúlnak vissza azoknak a gondolatoknak és szentbeszédeknek a hajszálgyökerei, amikor Márton Áron püspökként ismételten felidézte a "nagy mészárszék" borzalmait, beszélt a "háború véres esztendei"-ről és lett az erőszakmentesség apostola. A lövészárok mélyéről mintegy hallani véltük a fiatal katona lelkében megfogalmazódott és majd püspökként elmondott határozott figyelmeztetését: "A béke nem egyszer s mindenkorra biztosított állapot, hanem állandó feladat, az emberi tevékenység tárgya és ösztönző célja."
Zarándoklatunk következő helyszíne az egykori 15-ös szakasz volt, illetve a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred itteni emlékgúlája. A nagyváradi honvédek a Monte San Michele védelmét látták el. 1916. február közepétől egymást váltják a székesfehérvári honvéd századokkal. Legutoljára a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4-14.), augusztus 6-án vonult fel a 3.000 főnyi egység. Négy napon át állták hősiesen a rohamokat, és augusztus 10-én a Doberdót védők közül utolsóként vonult vissza a maradék 200 fő. Az ezred legendás parancsnoka, a magát brassóinak mondó Szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes, összesen négy emlékgúlát állíttatott a hősök emlékére, még a háború idején, 1917-ben. Ezek egyikét, a San Martino melletti egykori Templomdomb-on (Cappella Diruta) állót kerestük fel. 1994-ben építették újra, folyamatos rendben tartásáról a Karszti Barlangász Csoport gondoskodik. Amikor Gianfranco elmondta, hogy az idén jelentős restaurálási munkára is sor kerül, Gergely atya közölte, hogy a zarándokbusz ajándékot is hozott: azt a fából készült információs táblát, amely Magyari Pál adománya és amely leválthatja az időjárás által nagyon megviselt jelenlegit.
Végül imádkoztunk és koszorút helyeztünk el az emlékgúlánál, majd megnéztük azt az eperfa-csemetét, amelyet 2016-ban Szeged városa ajándékozott és amelyet ott ültettek el, ahol az a golyóktól és gránátszilánkoktól megtépázott szederfa (eperfa) állott, amelyet éppen 100 évvel korábban vágott ki, József főherceg engedélyével, a 46. szegedi gyalogezred és szállíttatott értékes ereklyeként Szegedre, ahol ma is megtekinthető.
A vasárnapi szentmisét San Martino del Carso templomában ünnepeltük, majd zarándoklatunk utolsó állomáshelye a Karszti Barlangász Csoport székhelye, az általuk San Martino-ban létrehozott múzeum következett. Itt 2007. június 30-án nyitották meg a Nagy Háború emlékei San Martino del Carso-ban címet viselő állandó kiállításukat. A gyűjteményt az egyesület hozta létre és gondozza. Az itt kiállított tárgyak a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő, barlangász- és kutatómunkájuk nyomán. A kiállítás bemutatja a katonák fegyvereit, személyes és mindennapi használati tárgyait, könnyű- és nehéztüzérségi lövedékeket, köztük a 420mm-est, amely az első világháború legnagyobb lövedéke, és mint ilyen, igen ritka. Minden múzeumban nem is látható, míg egyedülálló büszkeségként itt kettő van az egy tonnánál nehezebb lövedékből. 2015. május 9-én, az itteni harcok kezdetének centenáriumán, időszakos kiállítással emlékeztek meg az itt harcolt szegedi és temesvári katonákról, melynek keretében Márton Áron önálló, háromnyelvű – olasz, magyar és román – tablót kapott. Ez most is látható.
Kérdés kérdést követett, nem volt könnyű abbahagyni a baráti beszélgetést a barlangász csoport tagjaival, akik fogadásunkra külön készültek és megvendégeltek. Gergely atya a Márton Áron püspököt bemutató olasz, angol és német nyelvű könyvből hagyott itt több példányt, míg zarándokcsoportunk majdnem minden tagja vásárolt Kókay László 46-os baka naplójának nemrég megjelent kiadásából (Iskolapadból a pokolba. Kókay László doberdói naplója). Számunkra azért is értékesek ezek a noteszekbe feljegyzett sorok, mert ugyanabban az időszakban és ugyanabban a lövészárok-szakaszban születnek, amikor és ahol Márton Áron is harcolt.
Szállásunkra visszatérve, vacsora után a kápolnában gyűltünk össze. Két nap élményeit és szépségeit vittük a Jóisten elé, hogy hálát adjunk a lelki és szellemi ajándékokért. Nehéz lenne mindenkit megemlíteni, akiknek köszönettel tartozunk. A zarándoklatot szervező és vezető Gergely atya és Kornélia mellett meg kell említeni Mons. Csató Béla csíkszentkirályi plebánost, aki lelkivezetőként napi elmélkedésekkel gazdagította zarándoklatunkat, a két váci kispapot, Gábort és Tamást, akik szentmiséinket tették még ünnepélyesebbé énekükkel, asszisztenciájukkal. Köszönet illeti mindazokat, akik a helyszínen végig önzetlenül rendelkezésünkre álltak, a barlangászcsoport Gianfranco vezetésével, Fabio, mireni kedves szállásadóink, a polgármester és alpolgármester, akik rövid köszöntésünkre eljöttek, a helybeli plébános.
Végig éreztük Isten óvó kezét, megtapasztalhattuk Márton Áron püspök közbenjárását, jelenlétét. A zarándoklat gyarapította tudásunkat, rengeteget tanulhattunk. Nem volt könnyű a nagyapáink és dédapáink vérével öntözött földön járni, felidézni a háború borzalmait. Száz év távlatából is fájó a megemlékezés, újra meg újra belénkhasított a nagy igazság: "la guerra è una follia", a háború őrültség. Mégis, a kegyelem különleges napjait éltük meg. Megtanultuk még inkább megbecsülni a békét. Közelebb kerültünk Áron püspök gerincességéhez és kitartásához, jobban megérthettük nagyságát. Az ő közbenjárását kérő imák, az Imádkozzunk Áron püspökkel! imakönyvből elvégzett, Áron püspöktől vett idézetekből összeállított keresztút is teljesen másképp hangzottak.
Boldogemlékű Márton Áron püspökünk szentté avatásáért imádkozva, bárcsak méltókká válnánk arra, hogy imánk meghallgatást nyerjen!
(fényképek: Kovács Gergely, Lakatos Lehel, Gianfranco Simonit, Papp Tamás, nagyhaborublog.hu)
Kapcsolódó:
Teljes fényképgalléria a Facebook-on: 1. 2. 3. 4.
A zarándoklat meghirdetése