2016.05.17
A fölemelő eseményről beszámoló írásom címét az ünnepi szónok által használt közismert népi mondás sugallta, amely természetesen átvitt értelmében igaz. Csíksomlyóról Kolozsvárra való hazatérésem után egy elektronikus levél várt a postaládámban, amelynek feladója igen lelkesen a következőket írta: „Végigkövettem a csíksomlyói búcsút. Figyelmesen hallgattam meg Csintalan László meditációját, amelyben egy Ember szólt a nemzethez féltőn, szeretettel, szinte átölelt mindenkit és a bennünket körülvevő univerzumot”.
Az irgalmasság szentévében elhangzott, szépirodalmi köntösbe öltöztetett bibliás igehirdetésben szakszerű és igényes hitoktatást kaptunk a szentháromságos egy Isten belső életéről, külön a teremtő, a megváltó és a megszentelő Istenről. A szentbeszéd gyakorlati részében pedig nagy hangsúllyal hívta fel Csintalan László a figyelmet a keresztény irgalom és megbocsátás időszerű és erkölcsi követelményére. Arra buzdította a „nyeregben” elhelyezkedő tengernyi sokaságot, hogy „töltsék be falujuk, városuk, országuk életterét”, majd a magyar és a székely himnuszok eget ostromló fohászaival zárta elmélkedését: „Isten, áldd meg a magyart!, hogy ne legyünk a hitetlenség, a reménytelenség és a szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai. Áldd meg a keresztény hit szerinti élettel, hogy ne csak a mindennapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk, hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják”.
A „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” fohászhoz ezeket fűzte hozzá: „Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el- és kivándorolnak, illetve kényszerülnek arra, hogy itthagyják szülőföldünket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseinknek és betegeinknek egy átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell, mert közös dolgaink megvalósításában széthúzás van közöttünk. – Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek, boldogságos somlyói Szűzanyánk, áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt. Ámen”.
A négy égtáj irányából összesereglett búcsús zarándokokat az erdélyi ferences rendtartomány nevében Assisi Szent Ferenc buzdításával („Mindannyiotokat a Paradicsomba akarlak juttatni!”) Orbán P. Szabolcs köszöntötte, majd őt követően a főegyházmegye főpásztora, Jakubinyi György érsek, valamint a szentmise főcelebránsa, Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferense.
***
Részlet a meghívott szónokkal készült alkalmi interjúból. A teljes interjú a Vasárnap május 29-i számában olvasható:
Hajdani csíkszeredai segédlelkészként 1962–1966 között egészen közelről kísérhettem figyelemmel és érdeklődéssel az ötgyermekes Csintalan kántor-család (három lány és két fiú) életét, hiszen a plébániaépületben, ahol együtt laktunk, csupán egy fal választott el minket egymástól. Közös beszélgetéseink és szórakozásaink során kopott zongorátokat gyakran igénybe véve sokat énekeltünk együtt népdalokat és egyházi énekeket – vegyesen. A mélyen vallásos család jó háttér lehetett papi hivatásod kialakulásában.
A kérdésedből is kicsengő személyes kapcsolatunk megkönnyíti a válaszadást. Kedves emlékek jönnek elő. Magaddal vittél Hargita-fürdőre, amikor a nyári vakációban az ottani gyermekeket készítetted elő első szentáldozásra. A Szent István kápolna két kicsi szobájában, a „Mózes-lakban” és az „Illés-lakban” volt a szállásunk több napon át. Szülőfaludban, Farkaslakán is veled jártam először egy Nepomuki Szent János-búcsún. Szüleid és testvéreid társaságában volt a búcsús ebéd. Tamási Áron koporsójának hazaszállításában való közreműködésed is emlék számomra. Vagy ahogy szintén falusfeled, néhai Miklós József tanár titokban, Nikodémusként felkeresett a csíkszeredai plébánián. Amikor már nagyobb diákok voltunk, néhányan a káplánszobában jártunk külön hittanórára, s Aquinói Szent Tamás öt istenérvét magyaráztad. De kedves emlék az is, amikor taxival (milyen ritka dolog volt ez akkoriban) elvittél Karcfalvára a néhai Rácz József plébánoshoz – pingpongozni. Ezen felbuzdulva aztán a plébánia udvarán, vagy rossz idő esetén a csűrben, rögtönzött pingpongasztalt állítottunk fel mi is, amin te sokszor játszottál velünk. Szeretettel emlékezem néhai Antal József főesperes-plébánosra, akinek több mint négy éven keresztül munkatársa voltál. De elődödre, a lazarista néhai Köllő Gáborra is, valamint segédlelkész-utódaidra, néhai Kiss Andrásra és Kovács Gáborra (aki bérmakeresztapám is volt és idén hunyt el) szintén szívesen és szeretettel emlékezem. A zsenge diákkoromban közelről megtapasztalt papi életek, hiszem, hogy családom mellett mind indítórugók voltak papi hivatásom kialakulásában.
Jakab Gábor (Vasárnap)
Fotók: Csúcs Endre
