A Katolikus Egyház Katekizmusából idézem: „A Szentháromság misztériuma a keresztény hit és élet központi misztériuma … a többi misztériumnak a forrása, azokat megvilágosító világosság” (KEK, 234). Damasus pápa hitvallása pedig ezt állítja: „Tiszteljük és megvalljuk az egy Istent, nem úgy, mintha magányos lenne”.

Nagyon hosszú utat kellett bejárnia a választott népnek az egyistenhitig. A szomszédos ókori népek politeisták voltak. Az istenek panteonjában mindig beszéltek bizonyos fő istenségről, de ez messze járt Izrael radikális monoteizmusától. A Biblia korábbi rétegeiben találkozunk azzal a követelménnyel, hogy Izrael csak a saját Istenét imádhatja. Ezzel még a többi istenek létét nem tagadja, csupán az egy Isten imádására kötelezik Izraelt. A babiloni száműzetés alatt (Kr. e. 587–538) elsősorban Izajás próféta mondja ki csűrés-csavarás nélkül, hogy Izrael Istenén kívül más istenség nincs. Miután tisztázódott ez az alapvető igazság, a választott nép eljutott egyszer és mindenkorra a monoteista hitre. Igen, Izrael Istene az egyetlen Úr, az ég és a föld teremtője. Ő nem része a világnak, hanem külső, transzcendens és létrehozó oka a világnak. A radikális monoteizmussal együtt jár a radikális transzcendencia. Isten és a teremtett világ közötti éles megkülönböztetés veszélyes módon növelte a teremtő és teremtett világ közötti távolságot. Izrael bölcsességi tanítói egy nagyon lényeges igazságot ismertek fel: Isten és a világ között ugyan óriási a különbség, de nem áthidalhatatlan. Így jutottak el annak felismerésére, hogy Isten nem egy magányos lény, mellette áll ősidőktől fogva az örök és megszemélyesített Bölcsesség.

Az első olvasmányban ez az isteni Bölcsesség szólt hozzánk. Származása a világ teremtése előtt keresendő, még az Isten világában. A héber nyelven megfogalmazott himnusz mesterien elkerüli a teremtés szó használatát az ő esetében, és pontos fordításának köszönhetően így jár el a Vulgata is. Sajnos a magyar liturgikus fordítás már nem ezt teszi. Ez az isteni Bölcsesség szereztetett, rendeltetetett, fogantatott, megszületett, de nem teremtetett. Ez csendül fel a hitvallásban Jézus Krisztusról: „született, de nem teremtmény”. Nagyon fontos bibliai hellyé vált az áriánusok és az egy Istenben három személyt valló egyház közötti hitvitákban. Mivel szent Pál azt állítja: „Krisztus Isten ereje és bölcsessége” (vö. 1Kor 1,24), az egyházatyák az isteni Bölcsességben magát a (preexisztens) Krisztust látták.

Mit tesz az örök Bölcsesség? Az olvasmány végén derül erre fény: „… mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam a földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fi ai között” (Péld 8,30–31). A bölcsesség jelen van Istennél, de jelen van a teremtett világban is. Talán meglepő, de éppen játékossággal van elfoglalva. Mind az Isten, mind az ember világában játszik. Mit jelent ez? Azt, hogy Isten már az ószövetség lapjain sem lupus solitarius (magányos farkas), hanem színe előtt játszik az örök Bölcsesség, akiben kedvét leli. A héber ige jelentésterületéhez hozzátartozik a nevetés és a táncolás. Valami hasonlót tesz Dávid király és vele egész Izrael, amikor a szövetség ládáját Jeruzsálembe viszik: táncolnak, játszanak az Úr színe előtt (vö. 2Sám 6,5.21), ahogyan a Bölcsesség.

A játék fontosabb a világban, mintsem azt felnőtt fejjel gondolnánk. Az embert valamikor homo sapiens (bölcs vagy tudó embernek) nevezték el a 18. századvégi biológusok. Később az ipari forradalom hatására a homo faber (alkotó ember) állt a fi gyelem középpontjában. A 20. század közepén Johan Huizinga holland fi lozófus az emberben a homo ludenst (játszó embert) ismerte fel. A játék többek között ezt állítja: A játék szabad tevékenység, egyenesen a szabadság, rendet teremt, nincs kapcsolatban semmilyen anyagi érdekkel, és nem lehet anyagi hasznot húzni belőle.

Isten nem magányos létező, hanem szeretetközösség. „Az Isten szeretet”, köti a lelkünkre János apostol (vö. 1Jn 4,8.16). Elsősorban nem azért szeretet, mert szeret minket, hanem mert önmagában is szeretetközösség, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek között áll fenn. Ez a szentháromságos szeretet nem nyeli el a másikat, nem uniformizáló és zsarnoki, minden tőle különböző létet felszívó, kizáró vagy elnyomó. Isten színe előtt helye van még a gondtalan játéknak is, és minket is be akar vonni belső isteni életének játékába. Azért szabadít ki a bűn és önző önmagunk rabláncaiból, hogy képessé tegyen a szabadság játékára, a szeretetre. A szeretet minden valóság végső értelme, s ezért az, ami a szeretetben és szeretetből történik, maradandóan beleépül a valóságba. Minden más elmúlik, a szeretet nem szűnik meg soha (vö. 1Kor 13,8), ezt tanítja nekünk a Szentháromság titka.

Oláh Zoltán 
Vasárnap 21. szám,  Vasárnapi örömhír rovat
Kép: Andrej Rubljov ikonja