Teológiai hallgatók ballagása

Kolozsvár Főterén szokatlan látvány fogadta az arra járókat június 13-án, a reggeli órákban. Fekete kalapos, fekete tógás ballagó egyetemisták törték meg a Főtér mindennapjait.

Elballagtak a Római Katolikus Teológia kar harmadéves hallgatói. Bár csendesen vonultunk, egy turista mégis szolidan, kissé nehézkes angollal rákérdezett: Mit tanulnak önök? Filozófiát? Visszafogott mosollyal hangzott a válasz: Nem, teológiát. Az utca emberei rövid ideig ünnepeltek velünk, ugyanis kevés várakozás után bevonultunk a Szent Mihály-templomba, ahol szentmise keretében adtunk hálát Istennek mindazért a kegyelemért, amelyet bőkezűen árasztott ránk az elmúlt években. A hálaadáshoz dicséret is társult, és természetesen a mennyei Atya áldásának kérése sem maradhatott el. Rendhagyó módon, a zárás előtt különleges áldásban részesültünk mint az egyház leendő munkatársai és ezzel együtt Isten országának építői.

A magasztos ünneplést a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximumában folytattuk útravalók, örömkönnyek, búcsúzások és megható pillanatok közepette. Ballagásunk valódi ünnep volt, és számos értékkel feltarisznyálva léphetünk életutunkra.

Csíki Beáta, Vasárnap

Élni a felhalmozott kincsekkel

Befejeződött ballagó egyetemista-végzőseink másfél évtizedet átfogó tanulmányi korszaka. A betűvetéstől a legmagasztosabb tudomány, a teológia műveléséig hosszú, göröngyös, néha-néha küzdelmekkel telített, de eredményeiben igen gazdagnak tekinthető ez az út. A szó szoros értelmében áldozatot, szellemi és anyagi befektetést kívánt nemcsak tőlük, hanem szüleik és jóakaróik részéről; az őket nevelő és tanító személyektől – az óvónőktől kezdve az egyetemi tanárokig. Valami most mégis véget ért végzős hallgatóink számára: a gondtalanság. Már líceumi évüket lezáró ballagáskor is a búcsúztató szónokok emlegették a felelősségteljes életbe való lépést, de számukra valójában csak most kezdődik el: az önálló, a felelősségteljes, a hivatást megélő s – tegyük hozzá – személyiségük teljes kibontakozását meghozó élet. Háromévi egyetemi tanulmányaik után ezért mondhatjuk jogosnak ballagásukat.

Hibát követnénk el, ha csak azért, hogy jó színben tűnjünk fel, és hamis elismerést arassunk, túlidealizáljuk a ballagók előtt álló jövőt, azokat az életkörülményeket, amelyek rájuk várnak. A földi élet szenvedései, megpróbáltatásai, fájdalmai, küzdelmei nem hiábavalóak, sőt, azok alkotják életünk értelmét, járulnak hozzá annak értékéhez, elmélyítik és kiszélesítik teljes személyi mivoltunkat. Általános történelmi tapasztalat, hogy a jövőre vonatkozó elképzeléseink a jelen szenvedéseiben hajtanak ki, és elég sokszor a mi kétségbeesésünkből gyökerezik mások számára a remény. A jól végződő történetektől ritkán leszünk boldogok, ám sokszor abból merítünk új reményt, ha valaki pontosan és őszintén rátapint a zűrzavarra, a bizonytalanságokra és az élet fájdalmas pontjaira. Ezeket a gondolatokat egyszerű példákkal is szemléltethetem: az éhező ember becsüli meg az ételt, a börtönbe került értékeli a szabadságot, a háborúban szenvedő magasztalja a békét, a sötétségbe jutott tanulja meg a fény jelentőségét, a hozzátartozóját vagy jótevőjét elveszítő csak utólag méri fel az őt ért veszteséget.

Tehát bármennyire ellentmondásosnak tűnik megállapításunk: az új élet valóban a régi fájdalmaiból születik.

Ezeket a gondolatokat nem ijesztésnek szántam, hanem sokkal inkább bátorításnak. A hosszú tanulmányi évek alatt, az iskolai követelmények és egyéb nehézség miatt is a diákok megtanultak áldozatot hozni, lemondani, és hiszem azt, hogy képesek lesznek az élet által rejtegetett újabb kihívásokat elfogadni, hogy megfeleljenek elhivatottságuknak. Nem szabad elfeledniük, hogy az új, értékes életet mindig az előbbi élet szenvedése, fáradsága előzi meg.

Továbbá Gábriel Marcel egzisztencialista filozófussal figyelmeztetek: földi életünkhöz hozzátartozik a vándor-mivoltunk. Ez a világ csak annak ad hazát, aki magát utazónak érzi benne. Földi életünk nem ebben a világban bontakozik ki teljesen. Itt, a próbatételek területén, csak átutazók vagyunk. Ha nem veszitek tudomásul ezt a tényt és csak a földben hisztek, földönfutókká váltok, hiszen e földi és anyagias életben elenyészik minden, ami állandónak látszik. Ha valóban az evilági javakat és értékeket tekintjük legfőbb célunknak, ha ezekre irányul a bennünk rejlő vágy, akkor előbb-utóbb keserűen tapasztaljuk e javak törékenységét, és megcsalt reményünk minden erejével ellene fordulunk. Természetesen a másik véglet is hiba, ha a földi valóságot semmibe vesszük. Helyesen kell megközelíteni és használni a földi értékeket.

A ballagó diákok másfél évtizedet felölelő tanulmányaik folyamán, beleértve az utóbbi három évben az Istenről szóló tudományokat is, elsajátították a földi javakat helyesen használó keresztény élet művészetét. Tudják, hogy az evilági javakra legjobban az a fogalom illik, amit különben ilyenkor, ballagáskor, gyakran szoktak emlegetni: útravaló. Itt, a Földön minden csak útravaló nekünk, még az otthonunk, országunk és hazánk is. Útravalónak kell tekintenünk ezeket, mert csakis így tudjuk megőrizni kiegyensúlyozott viszonyunkat a földi dolgokhoz. Így kerüljük el a földi javak túlértékelését (a bálványimádást), de egy útravalótól nem várjuk el a tökéletességet, tudomásul vesszük ideiglenességét és tökéletlenségét, hiszen mindenekelőtt a cél elérése számít. S ennek az útravalónak, mint földi értéknek, nemzedékről nemzedékre történő továbbadása teremti meg az egészséges és állandó erkölcsöket, a kiegyensúlyozott családi életeket és a helyes alapokon nyugvó társadalmi rendet.

Mi csak kívánni tudjuk végzős hallgatóinknak, hogy életük folyamán az életművészetnek elméletben elsajátított elveit váltsák valóra helyesen és hitelesen! Ne igazodjanak a világ változó eszmeáramlataihoz, ne akarjanak a közvélemény rabszolgái lenni, érvényesülésük érdekében tartózkodjanak a hízelgésektől, az uralkodó vélemények kedvéért sohase adják fel önmagukat. Vagyis legyenek egészen önmaguk; önazonosságuk a belső és a külső azonosságában váljék nyilvánvalóvá!

Gondolataimat egy Zen-történettel zárom:

Daidzsu tanítvány felkereste mesterét és megkérdezte tőle: Mit keresel?

– A megvilágosodást – felelte Daidzsu.

– Megvan a magad kincstára. Miért keresgélsz odakinn? Figyelmeztette a mester.

– Hol az én kincstáram? – érdeklődött Daidzsu.

– Amit kérdezel, az a te kincstárad – válaszolta a mester.

Ekkor Daidzsu megvilágosodott! Ettől kezdve mindig arra intette barátait: – Nyissátok ki a saját kincstáratokat, és azokkal a kincsekkel éljetek!

Daidzsuval én is bátorítom a ballagókat: Nyissák ki a hosszú tanulási évek alatt felraktározott saját kincstárukat, és azokkal a kincsekkel éljenek! Legyenek mindig a keresztényi értékek birtokában, és az általuk közvetített hitben és tudásban maradjanak meg szavahihetőknek! Higgyék el, hogy – Isten segítségével – képesek lesznek hivatásuk megélésére!

Marton József, Vasárnap

Üzenet ballagóknak

Ez az időszak a ballagások, búcsúzások, befejezések ideje. Ünnepi időszak nagyon sok diáknak, szülőnek, tanárnak, így a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának végzősei számára is. Három év együttlét, tanulás, új ismeretek megszerzése, bulizás, ismerkedések Kolozsváron. Aki útnak indul, az csomagol. Tudja, mindent nem vihet magával. Ha meg kész a csomag, indulni kell. Vissza lehet nézni a gyorsan eltelt három évre, a múltra, de indulni kell, és ezért előre kell nézni a jövőbe.

Álljunk meg itt, a csomagnál:

Kolozsvár: Nagyon sok ember kirándulni jön ide, büszke arra, hogy járt a Kincses Városban. Ez a város három évig felkínálta minden kincsét, szépségét az itt tanuló diákoknak.

Három év az egyetemen: Régen az universitasra felvételt nyerni nagyon sok diáknak büszkeséget, megtiszteltetést jelentett. A tudás hatalom, olyan, amivel szebbé lehet tenni a világot, jobbá az embert.

Három év a teológián. Néhány héttel ezelőtt Székelyudvarhelyen részt vettem az Egészségügyi Technikum kicsengetésén. Az ünnepség végén a végzősök esküt tettek, hogy emberként bánnak a beteggel, megőrzik titkaikat, képességeikhez mérten enyhíteni fogják testi és lelki szenvedéseiket. Meglepődtem, mert mindez egy világi intézményben történt. Így búcsúztak, ilyen elkötelezettséggel és esküvel. A teológia az Istenről szóló tudomány, de arra akar megtanítani, hogy Isten megismerése indítson az ember tiszteletére és szolgálatára. Diákjaink nem tesznek esküt, de én remélem, hogy emberek maradnak, akik tudják, miért kell szeretni Istent és az embert. Olyan emberek lesznek, akik nem szégyellik, hogy Kolozsváron tanultak, és katolikus teológiát vagy azt is tanultak. A mai világ hangos, zajos, de a mai is képes meghallani a csendes tanúk hangját, azokét, akik megtanulták, hogy Isten akkor szólal meg, amikor az ember elhallgat.

A jövőre nézve két kérésem van a ballagókhoz:

1. Soha ne ti legyetek önmagatok számára a mérce! Ma talán ez az egyik legnagyobb kísértése az embernek: Szabad vagyok, senki ne szóljon bele az életembe. Se Isten, se szülő, se főnök. Aki önmaga számára a központ, az első, az nevetségessé válik. Önmaga körül forog és csodálkozik, hogy ezt mások nem tisztelik és értékelik. Az ember értékét, szépségét az adja, hogy mindig több lehet. Jézus Krisztus az emberi létet, az emberi élet határait úgy kitágította, hogy keresztény ember számára csak ő lehet a mérce.

2. Legyetek ajándék embertársaitoknak! A sok ajándék – élet, gyermekkor, iskolaévek, fiatalság, egyetemi élet, nagyon sok ember gondoskodása, segítő jósága – fogadása után most rajtatok a sor, hogy szeretetteitek, embertársaitok számára ti legyetek a szükséges, értékes ajándék. Az igaz embernek egyetlen arca van, amely Isten szerető tekintetére válaszul alakult ki. Thomas Merton trappista szerzetest idézem: „Amikor megkérdezik tőlem, hogy mivel foglalkozom, egyszerűen azt válaszolom, az a foglalkozásom, hogy ember vagyok”.

Nektek most repülni, szárnyalni kell, mert ez az fiatalság, de ne feledjétek a gyökereiteket! A múlt és a jövő együtt jelenti az életet. A Magyar Kurír Katolikus Hírportál szerzetesi életről szóló oldalának mottója mindenkihez szól: Földön járok, égre nézek, rendben vagyok. Szeretném, ha tíz év múlva, a találkozón, mindenki elmondhatná magáról: a földön járok, még mindig az égre nézek, és rendben van az életem.

sNe féljetek! Jézus ma nektek mondja: Én veletek vagyok minden nap a világ végéig! (Mt 28,20).

Nóda Mózes, Vasárnap