2016.05.26
Az Úr testének és vérének főünnepén Székelyudvarhelyen a Márton Áron téren felállított szabadtéri oltárnál Tamás József püspök együtt mutatta be a szentmisét a kerület papságával. A meghívott szónok Lövéte szülötte, Fazakas Zoltán-Márton premontrei szerzetes, csornai apát volt. A 352. búcsúünnepet ülték Úrnapján Székelyudvarhelyen.
Mátyás Károly főesperes-plébános bevezetőjében elmondta: „1664-ben ünnepelték első alkalommal a főesperesi kerület úrnapi búcsúját Székelyudvarhelyen. A szentmisét a Jézus-kápolnánál mutatták be egészen 1780-ig. Innen minden évben körmenettel vitték végig az Oltáriszentséget a város fő utcáin. 1780-tól a Szent Miklós-hegyi régi templomban mutatták be az úrnapi szentmisét. 1800-tól a főtéren az iparosok testületének tagjai készítették az úrnapi oltárokat és mind a mai napig ezen a helyen mutatják be az úrnapi, körmenettel egybekapcsolt legszentebb áldozatot, kivéve a kommunizmus éveit, amikor a temető szolgált a körmenetek színteréül.”
Fazakas Zoltán-Márton, az ünnepi szónok arra hívta fel a figyelmet, hogy „Jézus hagyatéka a kenyér és a bor. Az utolsó vacsora újra és újra megtörténik minden egyes napon a legkisebb templomban és a legnagyobb székesegyházban, a legműveltebb és a legegyszerűbb ember találkozhat Istennel. Jézus hagyatéka újabb és újabb embereket von be ebbe az eseménybe. Ma, itt, velem és veled történik meg kenyértörés gesztusa. (…)
Kivételes alkalom, hogy ma a székely anyaváros terein és utcáin körbehordozzuk az Oltáriszentséget. Az év többi napján a szívünkben kell hordozzuk, a tetteinkben, a beszédünkben, abban, ahogy egymáshoz viszonyulunk. Hogyan alakítjuk mindennapi életünket? Jó életté tesszük vagy pokollá már itt a földön? (…)
Isten köztünk lakhat? – kérdezzük Salamonnal. Igen, köztünk lakhat. Bennünk lakhat. Isten kevés eszközt adott egyháza kezébe. Kenyeret és bort, vizet a keresztséghez, olajat a megkenéshez, a kézrátétel gesztusát, szavakat, az igét, amely szíven talál. Valóban kevés eszköz, de mégis nagyon sok. Éppen elég az üdvösséghez. Csak rajtunk múlik, hogy mit választunk. Mit hagyományozunk át az utánunk jövőknek: csak fényes, hatalmas emlékhelyeket vagy akár még a lábmosásra lehajló irgalmas Isten gesztusát és példáját. Kérdezzük meg hát, mit cselekszünk mi az ő emlékezetére. Az irgalmasság évében vagyunk, az újjászületés nagy lehetősége van előttünk. Nincs olyan ember, akinek ne lenne szüksége letérdelni az oltár elé, mint egykor. Idézd fel egykori vágyaidat, ígéreteidet és nézz szembe önmagaddal. Bánd meg alázattal, hogyha van mit. Ne halogassuk és ne hitegessük magunkat. Bizony talán sokunknak 180 fokos fordulatra van szüksége. Még azoknak is, akik ma itt vagyunk. És a mi példánkra a többieknek. (…)
Emberi szóval mondhatjuk: a te arcodat keresem, Uram! Sokszor nehéz meglátni a felmutatott szentostyában, a monstrancia aranyozott tartójában, a tömjénfüst mögött az Úr arcát, de ott van. Megláthatjuk, hiszen itt hagyta magát nekünk. Lakhat közöttünk. Istent tisztelve, egymást szeretve. Őseink ezt nagyon röviden fogalmazták meg. Az én szülőfalum, Lövéte, templomi zászlajára azt hímezték fel annak idején az asszonyok, hogy Istennek dicsőség, egymásnak segítség! E kettő pontosan elég az üdvösséghez.”
A főpásztori szentmisén közreműködött a székelyudvarhelyi római katolikus egyházközségek egyesített kórusa: a Szent Miklós Schola, a Psallite Vegyeskar, a Jubilate Deo, a Musica Sacra Kamarakórus, valamint a kerület kántorai. Vezényelt Rózsa Imre-János karnagy.
Vasárnap
Fotók: Barcsa István
