Hazaértünk…

Az arsi papi zarándoklat margójára 
Hosszú utazás után minden emberben feléled a hazatérés gondolata. Az eltávozás után jó érzés újra hazamenni, mert vágyunk a meghitt légkörű, biztonságot adó otthonra. De hol vagyunk igazán otthon? Földi lakásunk, tartózkodási helyünk megegyezik otthonunkkal? Ilyen és hasonló kérdések megválaszolásában segítségére lehetett 45 pap számára az a zarándoklat, amelyet Jakubinyi György érsek kezdeményezésére P. Asztrik csíksomlyói templomigazgató szervezett április 19–29. között a papság éve alkalmából.

E zarándoklat lehetőség volt arra, hogy otthonról kimozdulva újra hazataláljunk. Mert csak akkor vagyunk otthon, ha magunknál vagyunk. A zarándoklat nem kimenekülés, hanem eltávolodás önmagunktól, hogy mintegy „kívülről” szemlélve önmagunkat lényünk legbelsejébe hatoljunk, és meghalljuk a hangot, amelyet a szent helyek közvetítésével Isten hozzánk akar intézni. Felkerestük néhány szent kegyhelyét, hogy „szóljanak” hozzánk. Árulják el titkaikat, segítsenek nekünk a hazavezető úton. A szentek köztünk vannak. Azért figyelünk rájuk, hogy „eltanuljuk” tőlük az élet művészetét.

Minden állomás közeledés a cél felé. Térbeli célunk az arsi plébános, Vianney Szent János, a papok védőszentje sírjának meglátogatása, hogy rádöbbentsen bennünket hivatásunk lényegére: Isten megjelenítésére a világban.

Zarándoklatunk első állomása Máriapócs volt. A legnagyobbal kezdtük, aki a legalázatosabb: a Szűzanyát kértük, a papok édesanyját, hogy tanítson és kísérjen utunkon. Tanítson igazi alázatra, amely az „észrevétlenségben”, nem a feltűnésben nyilvánul meg. A Magnificat is ennek valóságára utal: Isten az alázatosakat felmagasztalja (Lk 1,46–56). Máriapócs Magyarország legkisebb városa, lakosainak száma nem éri el a 3000-et, s ez vált kegyhellyé: 1696. november 4-én, miközben a kis fatemplomban Papp Dániel lelkész a szent liturgiát végezte, Eöry Mihály pócsi földműves arra lett figyelmes, hogy az ikonosztázon elhelyezett istenszülő-ikon mindkét szeméből bőségesen folynak a könnyek. A rendkívüli esemény csodálattal töltötte el a jelenlevőket. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, majd kisebb megszakításokkal egészen december 8-ig. A korabeli feljegyzések szerint a könnyezés utolsó napján olyan hideg volt, hogy a kehelyben a bor s a víz megfagyott, de Mária könnyei ekkor is bőségesen hulltak. 1696. december 8-án jelent meg Pócson kíséretével a Tisza-vidékre vezényelt császári seregek főparancsnoka, gróf Corbelli tábornok. Megvizsgálta a táblakép épségét, s a lefolyó könnyeket egy kendővel maga szárította fel. A vizsgálatot másokkal is elvégeztette 300 ember jelenlétében, voltak köztük lutheránusok és kálvinisták. Az egyházi vizsgálatot Fenessy György egri püspök rendelte el. Az 1696. december  26-án megkezdett tanúkihallgatások jegyzőkönyvei 36 katolikus és protestáns tanú egyértelmű vallomását tartalmazzák a könnyezés hitelességéről. A kisváros híressé vált. A Magnificat szavai újra beigazolódtak. A mélyen hívő ember számára azonban az igazi bizonyíték a lélekben születik, beszélni róla nemigen lehet. Vagy érzi, vagy nem. A máriapócsi Szűzanya siratja gyermekeit – minket, papokat is. Mert oly sokszor megyünk el a lényeg mellett, keresztülhúzzuk Isten tervét, s ez a bűn lényege.

A Szűzanya aztán továbbkísért utunkon. Kísért akkor is, amikor hosszú kilométereken keresztül (összesen több mint 9000 km-t tettünk meg) „fonogattuk koszorúnkat” a rózsafüzért imádkozva, és akkor is, amikor tudatosan nem is gondoltunk rá.

„Csodákat kik látni vágytok…” – énekeljük Szent Antal énekében. A csoda lényegében az, hogy „helyére kerül” életünkben valami, ami addig nem volt a helyén, s ez már jelentős változtatásra, igazi megtérésre indít bennünket. Ez történt a páduai szenttel, Antallal is, aki második állomásunkon fogadott bennünket és a hithirdetésben való állhatatosságra buzdított. Életpéldája a hithirdetés volt. S bár vonzó volt tanítása, mégis személye vonzotta igazán az embereket. A páduai szent hagyta, hogy Isten beköltözzék szívébe, s ő szóljon szája által, gyógyítson lénye által.

A híres milánói dóm megtekintése következett, a város legnagyobb és leghíresebb egyházi építménye, az olasz gótika egyik mesterműve. A római Szent Péter-bazilika mögött Olaszország második legnagyobb temploma. Ez csak bevezetője volt harmadik állomásunknak, az eredeti torinói halotti lepel előtti hódolatunknak. Abban a kiváltságos helyzetben volt ugyanis részünk, hogy április 10–május 23. között az eredeti leplet állították ki a szokásos másolat helyett. Élmény a lepel előtt állni, szemlélni isteni Megváltónk „hagyatékát”, de ami még nagyobb felismerésre vezethetett bennünket, rádöbbenni Jézus ígéretére: veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig  (Mt 28,20). A történelmi Jézus már nincs közöttünk, de annál inkább jelen van bennünk és embertársainkban. A lepel azt üzeni, hogy Isten emberré lett, hogy az ember megistenüljön. Ezért nem szabad leragadni a múltban, fontos figyelni a jelenre: Isten jelenlétére bennünk és embertársainkban!

Ennek valóságára hívja fel a figyelmünket a Szűzanya is, hiszen negyedik állomáshelyünk újra rá irányította figyelmünket. Mily magasra emeltetnek az igazán alázatosak! La Salette kegyhelye a francia Alpokban 1800 méter magasságban található. E térbeli felemelkedés bennünket is felemelt ahhoz, aki itt 1846. szeptember 19-én két pásztorgyermeknek – Maximin Giraud-nak és Melanie Mathieu-nek – megjelent. A Szűzanya a világ hitetlensége és bűnei miatt sírt, az emberiséget javulásra, imára és bűnbánatra kérte. Ennek életbeültetése és hirdetése számunkra is sürgető feladat.

Mindezek után leereszkedtünk Lyon városáig, hogy ennek közelében tovább készüljünk zarándoklatunk tulajdonképpeni céljára: az arsi plébános meglátogatására. A templomban díszes tartóban fekszik a halott test, amely az élet győzelmét hirdeti. A sír arra figyelmeztet, hogy haljunk meg önmagunknak, mert igazi önátadás és elkötelezettség csak akkor lehetséges, ha mindent odaadunk annak, aki mindent ideadott nekünk. Az arsi szent átlátszó koporsóján keresztül is beszélt hozzánk: nem a múmia, hanem a szelleme. Annak a szelleme, akit „elrejtettek” Ars kicsi falujába, „jelentéktelensége” és szellemi hiányosságai miatt. A Magnificat szavai újra beigazolódni látszanak az ő életében is: Isten az alázatosakat fölemeli, hogy megszégyenítse azokat, akik valaminek látszanak.

Ars kis városkája a látszatvilág bukását hirdeti. Üzeni papoknak, kereszténnyé válni akaróknak: ne a látszatra adjanak! Mit számít rang és hierarchia, ha nincs lélek és Istennek való teljes önátadás! Ars városkája azt üzeni számunkra, hogy vessük le a másoknak való tetszés és megfelelés álarcát, nézzünk igazi önmagunkba. Ne féljünk magunk lenni, mert Isten kedves gyermekei vagyunk. Ez pedig sokkal több, mint egy miniszter gyermekének lenni!

Ars kisebb, mint Máriapócs. Amikor Vianney Szent János először ment plébániájára és a falu felé közeledett, egy kisgyermekkel találkozott, aki megmutatta neki az Ars felé vezető utat. Ő megígérte a gyermeknek, hogy ő az ég felé vezető útra fogja rávezetni. Ennek emlékét őrzi a falu határában állított szobor, amely élő üzenet az arra látogatók számára: hazátok a mennyben van, nincs értelme a látszatnak. Az itt tartott szentmise és lelki nap elérte célját: szembesültünk papságunkkal, ami nem Isten és ember közötti közvetítést jelent, hanem az élő Isten eukarisztiában való megjelenítését tárja elénk. Az arsi plébános az élő Krisztust hordozta szívében, s Krisztus hordozta őt. Isten ugyanis megmutatkozik mindazokban, akik egészen átadják magukat neki.

Ars kis faluja nagyra nőtt üzenetében: az élő Isten ott rejtőzködik minden emberben. Erre tanít a megtestesülés, ennek „kivitelezési lehetőségére” mutat az arsi szent is. Isten újra és újra megjelenik – ahol hagyják. Vianney Szent János hagyta: most rajtunk a sor!

A cél azonban nem statikus, hanem dinamikus. Amikor valami elkezdődik, nem tudunk nyugton maradni – ez is a zarándoklat szerves része. Amikor az ember elindul a keresés útján és rátalál valamire, nem marad – nem is maradhat – nyugton. Ennek igazságát támasztja alá a nevers-i kegyhely, ahol a lourdes-i látnok, Soubirous Szent Bernadett fogadott. Lourdes nagyvárossá nőtte ki magát – Bernadett miatt.

Isten Bernadett személyében újra nemet mond a látszatvilágra: hatalmas pénzeket költenek egy test balzsamozására, hogy fennmaradjon, Isten azonban ingyen – pénz nélkül – őrzi meg Bernadett testét teljes épségében. A „halottak” beszélnek – ahogy a Szűzanya személyében immár világossá vált, hogy Isten szemében férfi és nő egyenlő, úgy Bernadett kiválasztása is ennek igazságát hirdeti: férfi és nő, szegény és gazdag stb. között nincs különbség. Az arsi tiszta férfi után a tiszta nő jövendöli a látszatvilág bukását...

A Párizstól 80 km-re délnyugati irányban fekvő Chartres városában található a chartres-i katedrális (franciául: Cathédrale Notre-Dame de Chartres), a francia gótikus építészet egyik kiemelkedő alkotása, amely szinte teljes egészében eredeti állapotában őrződött meg. Ennek közvetlen közelségében eltöltött éjszaka után Lisieux városának kedves szentje, Kis Szent Teréz tárta felénk karját. Az üzenetközvetítés sorozatát ő folytatta.

Amikor 1894 végén lelki számvetést tartott hatévi szerzetesi életéről, összehasonlította magát nagy, híres szentekkel, s megállapította: „Köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között” (Önéletrajz 244.). Nem adta fel, határozottan tudta, hogy kicsisége ellenére lehet szent. Ez az időszak az új találmányoké. Rómában megismerte a liftet, innen jött az ötlet, hogy valami hasonló eszköz kell, ami a magasba viszi: „Én is szeretnék egy felvonót találni, hogy Jézusig emelkedjem, mert túlságosan kicsiny vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség meredek lépcsőfokait járjam (Önéletrajz 245.). A Szentírásban a következő mondatot találta: ha valaki egészen kicsi, jöjjön hozzám! (Péld 9,4). Izajás prófétánál a következő részre lelt: ahogy az anya ringatja gyermekét, úgy vigasztallak meg én téged, keblemen hordozlak majd és a térdemen ringatlak (Iz 66,13). E két részlet irányt mutatott Teréznek. Ettől kezdve nem akart naggyá válni, hanem minden időben, minden helyen, minden körülmények közt igyekezett azt tenni, amire képes, amit Isten tőle vár. A kis út mindenki számára azt jelenti, hogy saját adottságait, körülményeit felhasználva kell az életszentségre eljutni. Ez mindenkinek a saját útja. „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.” (Önéletrajz 244.)Ez az út vezet haza bennünket, akik az otthonra vágyunk...

Hazaértünk. Térben ugyan még nem, hiszen a francia főváros egyik legszebb templomában tapasztalhattuk meg az igazi otthon érzését. A párizsi Sacre Coeur-bazilika Párizs minden pontjáról látható: a 129 méter magas Montmartre dombon épült. A Montmartre jelentése: mártírok hegye. Történelme hosszú időkre nyúlik vissza. A Sacré Coeur-bazilika építésének hátterében az 1870-ben kitört francia–német háború állt. A franciák veszteségeiket nem politikai, hanem vallási okokra vezették vissza, ezért tervezték, hogy építenek egy templomot, amelyet Krisztus szívének ajánlanak (az ebben az időszakban épült templomok mind Mária tiszteletére készültek). Akkor vagyunk otthon, ha mi is felajánljuk, átadjuk magunkat Jézus szentséges szívének. A zarándoklat végső célja pontosan ez, és ezért irányított minket ide maga a boldogságos Szűzanya is a többi szenttel együtt. A párizsi Notre-Dame a francia főváros legismertebb gótikus temploma. Monumentális méreteivel és díszítettségével nagy hatást gyakorolt ránk, a Szűzanya nagyságát juttatta eszünkbe.

A szép délutánon egy másik látnok, Labouré Szent Katalin fogadott bennünket az irgalmas nővérek párizsi templomában. Katalin tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég. Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: ,,Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok hozzá: Uram, itt vagyok. Add, amit akarsz! Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk neki magunkat.”

Utunk során nemcsak azok kísértek bennünket, akiknek lelkiségét felidéztük, hanem velünk voltak azok is, akik már otthon vannak. Mutatják az utat hazafelé... Édes otthonunkra irányítják figyelmünket, amelyre mindannyian vágyunk!

A cél tehát: hazatalálni. S a cél dinamikus. Ezért továbbzarándokoltunk, hogy ne ragadjunk le a zarándoklat általunk kijelölt céljánál. A zarándoklat célja túlmutat önmagán. Ez fejeződött ki abban, hogy mintegy betetőzésként a reimsi és a strasbourgi katedrálisokat is meglátogattuk. Az észak-francia reimsi katedrális a hagyomány szerint a francia királyok koronázási ünnepségének adott helyet. Az 5–9. századi alapokon 1280–1300 közt épült templom páratlan szépségű rózsaablakairól nevezetes. A főhajót bevilágító ablakok vázát kontúrokként is funkcionáló, hajlított ólomrudak adják, amelyek színes üvegből készült betéteket kaptak. A főként vörös, lila és kék színekben pompázó rózsaablakokon beáradó fény feledhetetlen látvánnyal ajándékozza meg a szemlélőket. Emlékeztetni akar a belső fény, a belső látás fontosságára. A reimsi székesegyház mind belső terével, mind külsejével a francia gótika legharmonikusabb alkotása.

Strasbourg homokkőből épült katedrálisának érdekessége, hogy a 11. században kezdték építeni és csak a 15. században fejezték be. Az eközben megtalálható összes stílus jegyét magán viselő templomban található a maga nemében páratlan világóra. Most látható változata 1842-ben készült. Minden órában előjön a halál alakja, és kaszájával üti el az órát. Érdekessége, hogy minden nap téli időszámítás szerint 12 órakor 12 apostol vonul el Jézus előtt. A katedrális óriási méretei a mai napig lenyűgözik a turistákat, nem csoda, hogy Goethét is megihlette. A székesegyházat nézve az első pillanatban feltűnik, hogy hiányzik egy tornya. Ez csak a tervekben létezett, ám soha nem építették fel. A franciául Cathédrale Notre-Dame de Strasbourg néven is ismert épület 1647–1874 közt a világ legmagasabb épülete volt 142 méterével. Ma a világ hatodik legmagasabb temploma.

A nagy templomokat a hit építette. Ma mintha elveszítettük volna az irányt... hazafelé. Utolsó előtti állomáshelyünk Passau: Boldog Gizella királyné sírjánál népünkért imádkoztunk. És önmagunkért, hiszen mi mindannyian egy nép tagjai vagyunk. Magyarként keresztények. Szent István felesége igazán európai, az egyik legnagyobb női egyéniség.  A sírjánál imádkozva az áldozatvállalás gondolata juthatott eszünkbe. Áldozatot vállalni ki szeret? Imre meghalt, István meghalt, ezer veszély leselkedett az országra. Az özvegy bölcsességéhez tartozott, hogy akkor lépett kolostorba: folytatta aktív életét, amelyet annyi jótéteménnyel, okos tanáccsal igazolt a király oldalán. Az imádság, a szemlélődés gyermekkorától természetes igénye volt, ezután a cselekvés sajátságos módja lett. Így vált teljessé Gizella életműve. Kolostori életéről alig maradt följegyzés, de fontos-e kibeszélni azt, ami Istenhez tartozik: az irgalmat, a részvétet, az együtt szenvedést egy néppel. Úgy írják, történelmünkben egyetlen nőalak se tett annyit az országért, mint Gizella. A bajor a magyar nemzetért. De ez sem az „e világ erénye”.

Utolsó állomáshelyünkön ő fogadott újra, aki Máriapócstól kísért: a győri Szűzanya könnyei talán nemcsak a bűneink miatti bánat, hanem hazatérő gyermekei iránti örömből áradnak.

Otthon, édes otthon. De hol van az otthon? Amikor elutazunk messzire, egy idő eltelte után hazavágyunk. Vágyunk a meghitt légkörű, biztonságot adó otthonra.

Hazaértünk?

Úgy hiszem, minden állomás segít az otthon megtalálásában. Nemcsak a zarándoklat, hanem életünk állomásai is ezt hirdetik. Térben hazaértünk. Itthon vagyunk. De a cél dinamikus. Folytatjuk utunkat önmagunk felé, hisz befejezettség csak a halálban van. Addig azonban haladnunk kell. Hazafelé.

Sajgó Balázs, Vasárnap, 2010. május 9.